A múlt hétvégét Miskolcon töltöttem. Ebben a városban nőttem fel, itt történtek velem a nagy „Elsők” is: első szerelem, első csalódás, első barátság, első munkahely és még sok más. Miskolc számomra – már, ha csak a gyökereimből indulok ki – a kezdetek városa. Éppen ezért kifejezetten örülök, hogy itt esett meg kávézási kultúrám nagy áttörése: ízlelőbimbóimat megismertettem végre a Flat white-tal.

Hahó!

Előző vasárnap csodálatos zarándokutamról, egy mini El Caminoról kezdtem el beszámolni nektek. Az utazás napját kivéve az első három túranapunkat mutattam be. Készen álltok újabb három napra?

Gyalogolok az úton, hátamon Logan-nel, a türkizkék, nálam csaknem hatalmasabb hátizsákkal, lábamon vaskosnak érzett túrabakancsommal, fejemben kuszán kavargó gondolataimmal, mellettem ugyanarra tartó társammal. Mögöttünk a már jól ismert tip-top-tip-top hang sejlik fel, s tudjuk, túrabottal érkezik valaki. A napot hol eltakarják a felhők, hol engedik érvényesülni és melegíteni hűvössé vált, izzadságtól nedves testünket. Ahogy percenként váltakozik az égbolt elemeinek szereplése, olyan gyorsasággal változik a táj is, amely körülvesz bennünket: buja zöld növényzet, cserjék, fenyők, tölgyek, folyó, óceán, emelkedő, lejtő, sík terep, falu, kihalt pusztaság. Ami állandó, csupán a tehenek és kóbormacskák jelenléte, a napi cappuccino-élmény, valamint mi magunk, hátizsákunkkal, túrabakancsunkkal és gondolatainkkal. Ez az El Camino. Legalábbis annak egy szakasza.

„A béke segít megvalósítani minden édes álmunkat.” Nagyjából így hangzik Sri Chinmoy – vagy becenevén Madal – üzenete, amely a Jászai Mari tér mellett, a Hollán Ernő utcában lévő kávézó alsó szintjének falán tündököl egy kép aláírásaként. Az indiai spirituális tanítóról elnevezett kávézóban, azaz a Madalban (https://www.facebook.com/madalcafe/) jártam, kedves barátnőmmel.

Harminchárom. Páratlan szám és összetett szám. Jó barátunk, Wikipédia szerint a 33 a számmisztikában az egyik mesterszám, jelentése: Egyetemes szolgálat; a 33 ugyanakkor vallási erővel is bír, ugyanis a 33. életév a „Krisztusi kor”, és e szám a keresztény számmisztikában a megváltást és a tökéletességet jelképezi. Témánál vagyunk, ami az életkort illeti. Tegnap volt a szülinapom.

Képzeljétek el, hogy a tűz és a víz egymással összhangban átjárják a testeteket; magatokban érzitek a világmindenséget; az izmaitok harmonikusan erőlködnek; az elmétek minden gondolata egyre csendesül; és mindeközben csatak vizes hajjal, izzadságtól bűzölögve küzdelmesen próbáljátok követni a gyakorlatsort, amit már ismerni kellene, mert tanultátok korábban, de persze most épp nem jut eszetekbe, és még a „csodálatosvagyésmindigörülünkneked” nap is éppen úgy süt, hogy kiszívja belőletek az utolsó csepp energiát is, de ti nem adjátok fel, mert küzdeni kell, meg egyébként is gáz lenne. Na ez a kung fu.

Az elmúlt hétvégén Balatonfüreden jártam, a Larus Cafe Bar-ban. Azt hiszem, magamtól nem tértem volna be ide, mert tipikusan olyannak tűnik, ahová csini ruciban, tökéletes frizurával, szépen sminkelve, jól öltözött pasival az oldalamon, a legközelebbi parkolóban letett sportautóból kiszállva jelenik meg az ember lánya, tömött pénztárcával, hogy a teraszon smúzoljon. Nos, én ettől igencsak messze voltam. Fiúk ugyan kísértek, autónk is volt, ám sportcipőben, sportszerkóban, sietve jelentünk meg a kávézóban, hogy hódoljunk koffein iránti kísértésünknek. Na nem így én, hiszen tudjuk ugye, hogy nem vagyok koffeinfüggő, csak kávé-hedonista. Elmesélem, hogyan is kerültem én ide.

Úgy tűnik, dolgom van a nosztalgiával. Legalábbis kétszer egymás után léptem be olyan kávézóba, amelynek stílusa nem a mai kor újhullámos, specialty kávézóinak modern hangulatát igyekszik becsempészni a vendégek emlékezetébe, hanem a régiességével próbál hódítani. Sőt, a tatai Barta után a Zsivágó kávézó

Tatáról – ciki, nem ciki – én mindig a várbörtönre asszociáltam. Meg a tóra. És így ennyiben ki is merült számomra a város. Az elmúlt hónapokban azonban többször, több módon is belekukkanthattam a tatai látnivalókba. Például futottam a tó körül, sétálgattam és üldögéltem a várnál, majd az Angolparkban (Angolkertben) jártam, aztán betévedtem családostul-mindenestül a Barta kávézóba (2890 Tata, Sport u. 1., http://bartakavehaz.hu/fooldal).

Csütörtök hajnali 6:30 volt, a nap már lelkesen mutogatta sugarait, én pedig izgatottan tüsténkedtem szokásos reggeli rutinomat felborítva, hogy minél hamarabb betérhessek az első kiválasztott kávézómba egy jó cappuccino-ra.