Gyalogolok az úton, hátamon Logan-nel, a türkizkék, nálam csaknem hatalmasabb hátizsákkal, lábamon vaskosnak érzett túrabakancsommal, fejemben kuszán kavargó gondolataimmal, mellettem ugyanarra tartó társammal. Mögöttünk a már jól ismert tip-top-tip-top hang sejlik fel, s tudjuk, túrabottal érkezik valaki. A napot hol eltakarják a felhők, hol engedik érvényesülni és melegíteni hűvössé vált, izzadságtól nedves testünket. Ahogy percenként váltakozik az égbolt elemeinek szereplése, olyan gyorsasággal változik a táj is, amely körülvesz bennünket: buja zöld növényzet, cserjék, fenyők, tölgyek, folyó, óceán, emelkedő, lejtő, sík terep, falu, kihalt pusztaság. Ami állandó, csupán a tehenek és kóbormacskák jelenléte, a napi cappuccino-élmény, valamint mi magunk, hátizsákunkkal, túrabakancsunkkal és gondolatainkkal. Ez az El Camino. Legalábbis annak egy szakasza.

Az előző posztomban jeleztem nektek, hogy nagy útra indulok. Nos, (csak) egy hetet töltöttem az El Camino összefoglalóan Costa da Morte-nek nevezett szakaszán, amely Spanyolország Galícia tartományában található. Egyik érdekessége, hogy a caminósok célként kitűzött spirituális központjából, Santiago de Compostelából indul, elvisz Finisterréig, onnan Muxiáig, majd visszavezet Santiagoba. Másik, hogy a klasszikus nagy út után ezt grátiszként szokták lenyomni az elhivatottabb zarándokok. Harmadik, hogy az útvonal éppen olyan hosszú, hogy elmélyült gyaloglással és tájgyönyörködéssel együtt is teljesíthető egy hét alatt. Ez ugye azon szűk szabadság-lehetőségekkel rendelkezők számára kifejezetten előnyös, akik vágyakoznak a camino zarándoklatára, ám nem tudják megoldani a csaknem egy hónapos kimenőt itthonról.

Barátnőmmel, lelki és úti társammal gondosan megterveztük az utunkat, amelynek egyébként a spontaneitás is részét képezné, ám ezúttal mi ezt ignoráltuk. Előre felosztottuk napi 30 kilométeres szakaszokra a távot, és lefoglaltuk a szállásokat, a repjegyeket. Madridi átszállással érkeztünk meg Santiagoba, este tíz körül. És ekkor ért az első meglepetés: teljesen világos volt odakint.

1. nap: Santiago – A Pena

Reggel nyolc körül ültünk le közösségi szállásunk (Albergue Roots & Boots) kertjében kávénkat és croissantunkat betermelni, mielőtt elindulnánk. A csípős, 8 fokos reggelen hozzánk szegődött egy igencsak nyitott társasági ember, egy kanadai pasi, akivel a túraútvonalaktól kezdve az időjáráson át Magyarország nemzetiségi adataiig mindenről cseverésztünk, összesen fél óra alatt. Miután a gyönyörű, friss croissant és a szépen tejhabosított, ízletes kávénk elfogyott, zarándoklevelünkhöz hozzájutottunk és megkaptuk az úthoz szükséges muníciókat félig spanyol, félig angol nyelven, olyan lelkesedéssel kezdtük meg túránkat, mint két kis idétlen vizslakutya, aki első vadászatára indul és minden útjába akadó lepke odavonzza éber figyelmét.

Türkizkék csodám körülbelül tíz kilót nyomhatott a hátamon, ám fel sem tűnt a súlya, köszönhetően a táska szuper kialakításának és a bennem tomboló adrenalinnak. Természetesen utóbb nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egy egyhetes zarándoklatra éppen elég öt kilónyi felszerelést is magammal vinni, főként, mivel autentikus zarándok-üzemmódban működtünk: engedtük, hogy testünk természetes illata átjárjon bennünket, és a legminimálisabb gyakorisággal cseréltük ruháinkat.

Láttunk gyönyörű lovakat, szép erdei tájat és sok kis falucskát, bennük zarándok-kocsmákkal, lehengerlő vízesést híddal. Esett ránk eső, fújt ránk a szél, sütött a nap, és az első szakaszunkat éppen úgy teljesítettük, ahogy terveztük. Leszámítva a talpamon megjelent kínzó vízhólyagokkal, amelyek nem épp biztató látványt és érzetet nyújtottak.

Az első nap felismerése az út során valamennyire „megismert” emberek vissza-visszatérő látványa volt, amely az életünk találkozásaira emlékeztetett. Minden ismerős idegenhez társult egy jelző, egy személyes élmény: a feliratos bácsi, a szomorú fiú, a komótos kínai lány, az ugyanolyan zsákú férfi és felesége, a futó csajok, a német, a büdös lábú, a csókolózó pár, az Őserő. Hihetetlen volt rádöbbenni, hogy egyetlen másodperc leforgása alatt is történet szövődhet egy találkozásból. Az pedig külön megható volt, amikor a megismert arcok felbukkantak a semmiből, váratlanul megjelentek és ránk köszöntek olyan felhúzott szemöldökkel, mint mi, akik ugyanúgy örömmel fogadtuk az ismerős személy elsuhanó vagy épp elbicegő jelenlétét.

Este helyi, 1906 márkájú sörrel ünnepeltük meg a teljesítményünket az apró település talán egyetlen szállásán (Albergue Alto da Pena).

2. nap: A Pena – Olveiroa

A reggel ismét csípett, amelyet ezúttal kávéval és narancspitével igyekeztünk enyhíteni. Ez volt a legfinomabb kávé, amit az úton ittam. Tökéletes habja, selymes és lágy zamata simogatta a nyelvem és a lelkem. Ezt tetézte a narancspite, amelynek a narancshéjtól jellegzetes, ám semmiképp sem keserű ízzel felvértezett, kissé vajas állaga egyszerűen annyira magával ragadott, hogy az útra is vettem egy hatalmas szeletet magamnak.

A napi menüm egyébként ezen a szakaszon kávé, narancstorta, kávé, narancstorta, narancstorta, véletlenül elfogyasztott kagyló, tonhalsaláta, sör és kávé volt. Hogy is volt ez?

Nos, az úton tehenekkel társalogtunk, akik nem mutattak túl nagy nyitottságot közvetlenül feléjük intézett múgatásunkra; én szokás szerint kergettem a kóborcicákat széttárt karokkal, napszemüveggel eltakart szemekkel, szisza-szisza felkiáltásokkal egy kis simogatás reményében, amelynek minden bizonnyal akadályát képezte a hátamon éktelenkedő félelmetes türkizkék csodától behorpadt tartásom és a vízhólyagoknak köszönhető olyan lábtartásom, amely egy véletlenül nadrágba sikeredett becsinálmány látszatát keltette. Ezen a szakaszon diskuráltunk egy tradicionális szoknyát viselő skót zarándokkal, aki az út-okozta fáradalmait panasza mellett a pihenőhelyek sörkínálatával igyekezett kompenzálni. Találkoztunk biciklis zarándokokkal, megmásztunk egy kilátót, láttuk a tegnapi szomorú fiút mosolyogni, gyönyörködtünk Őserőben, aki ismét megszégyenítően gyorsan és összeszedett mozgáskultúrával hagyott le minket rezzenéstelen arccal, láttunk szélmalmokat, helyi temetőt, templomot, Galíciára jellemző sajátos gabonatárolókat. E sok élmény között úgy gondoltuk, a napi gasztro-élménynek éppen megteszi a kávé és narancspite.

Este Olveiroában autentikus szállásunkat (Albergue Santa Lucia) elfoglaltuk, amit csodaként tartok számon, mert részesei lehettünk annak, ahogyan eltérő nyelvek, generációk és kultúrák találkoznak és közös nevezőre próbálnak jutni. Ez praktikusan annyit tesz, hogy a helyi spanyol nénike a többi helyi spanyol nénikével a verandán napi szinten megejtett rutincsevegése közepette elindult, hogy foglalásunknak eleget téve átadja szállásunkat, amely elrejtett kis utcácskában díszelgett kőből kirakott házikóban, majd spanyolul kérdezve, instruálva, beszélve hozzánk mosolygott, amelyet mi angol szavakkal és leginkább testi gesztikuláció segítségével próbáltunk megválaszolni, kedves mosollyal jelezve totális értetlenségünket. De végül lett hol aludnunk és zuhanyoznunk.

Aztán úgy esett, hogy spanyol nyelvtudásunk hiányában a helyi vendéglátás csapdájába estünk: kagylót ettünk, pedig zöldséges pitére számítottunk.

Olveiroa varázslatos volt, a maga idilli bájával együtt. Az esti grátisz kávé pedig az út harmadik legjobbja volt.

3. nap: Olveiroa – Finisterre

Hajnalban beültünk a helyi trendi kocsmába a szokásos kávé-péksüti kombónkkal való feltankolásra. Hmm, a cappuccino inkább café americanora vagy lattéra hasonlított, tekintve a tömérdeknyi mennyiségű tejet, benne tejhab nélkül, és az ízléstelen bögrécskét, amiben felszolgálták. A tegnap esti kagylós helyen kapott kávét meg sem közelítette ízre és látványra. Hasonló csalódást okozott a narancspite, aminek közel-távol sem volt narancs íze, leginkább mesterséges aromával rendelkezett. A kis város varázsán azonban mit sem rontott ez az élmény, hozzátartozott ahhoz, hogy zarándokhoz méltóan váltakozzon a jó és rossz, a fent és lent érzete.

A völgy ködös hidegségéből hamar a hegyi napsütésben találtuk magunkat. Innentől kezdve emelkedők és meredek lejtők váltogatták egymást, újabb szereplőket hozva utunkba, és a váltakozó táj egymást követő témákat adott, amelyeken közösen vagy egyedül próbáltunk rágódni, eredményre jutni. Talán elsőre úgy tűnhetett, hogy nehéz elmélyülnünk, ám utóbb összeértek a gondolatfoszlányok, és kész, érett döntésekké, egységekké, elköteleződésekké formálódtak.

Az óceánpartot elérve egy jellegtelen városban, Cee-ben ebédeltünk a helyi tinigeneráció által látogatott franchise étteremben, amely egyébként igencsak megnyerő és elképesztő finom fogásokat kínált (As Baleas). Érdekes volt átélni, hogy ekkorra már teljesen hozzánk nőtt zsákunkkal idegennek, távolinak éreztük magunkat a civilizációtól és attól a fiatalságtól, amely felhőtlen semmittevésre, a társaságnak való megfelelés érdekében tett cselekvésekre, meggondolatlan pazarlásra ösztönöz. Nem találtuk a helyünket e gyárszagú, üres utcákból álló kikötővárosban, amelynek szürreális élményére még az is rátett egy lapáttal, hogy egy cuki pékség teraszán az alátétre kilögybölt cappuccinot kaptam, ami leforrázta éppen gyógyulóban lévő kis hólyagos nyelvemet. Bár a kávé kifejezetten karakteres és finom volt, miután már képes voltam nagyjából ízeket érzékelni. És sütit is kaptunk mellé. Folyós kakaós töltelékkel. Mindezt nevetségesen kis összegért, egy euro tíz centért.

A várost igyekeztünk elhagyni, hogy biztonságos zarándok-útvonalunkra mielőbb visszatérhessünk. Innentől kezdve végtelennek tűnő menetelésbe kezdtünk, amely során újabb magaslatokat másztunk meg félig kifulladt tüdőállapottal, szűk kis utakon keltünk át, elhagyottnak tűnő erdei utakon jártunk, gyönyörű óceánpartok látványában merengtünk, félelmetes páfrányerdőn keltünk át a többi zarándoktól érthetetlenül megüresedett úton, találkoztunk kínzó módon kikötött kutyával, túrázó kilencvenéves mamákkal, és olyan lejtőn lépegettünk le, ahol a cipőtől feltört lábujjaink fájdalmával a „jajj Istenem, seggen fogunk lecsúszni, csak érjünk innen le épségben” gondolat keveredett addigra zombivá töpörödött agyunkban.

Az utolsó néhány kilométert a szállásig (Pension Cabo) nem tudom, hogy tettem meg, mert egyébként kifejezetten edzettnek hitt lábaimon a talp és lábujjak fellázadtak a cipő ellen. Ezek odalent egyszerűen összevesztek, aminek én szívtam meg a levét, mert estére vörösre duzzadt a lábfejem, apró piros kiütések halmaza lepte el mindkettőt, a vízhólyagok szüntelenül tündököltek az ujjaimon, amelyek egyébként kis újrafőzött koktélvirslikhez hasonlítottak leginkább. Na, ennek a napnak egyik tanulsága a túracipő jelentősége volt. A célt azonban elértük, amelyet szárított paradicsommal és olivakrémmel meghintett kézműves focacciával, isteni spanyol vörösborral ünnepeltünk meg, részemről ezalatt zokni-papucs kombót viselve a híres kikötővárosban, Finisterrében, újfent az As Baleas vendéglátó egységében. Ez a szégyenletes zokni-papucs történet zarándok körökben természetes jelenség, de más körben bizony szemrebbenés nélkül letagadnám. :-)

Most elköszönök tőletek, hamarosan folytatom beszámolómat. :-)

Üdv,

Nita