A múlt hétvégét Miskolcon töltöttem. Ebben a városban nőttem fel, itt történtek velem a nagy „Elsők” is: első szerelem, első csalódás, első barátság, első munkahely és még sok más. Miskolc számomra – már, ha csak a gyökereimből indulok ki – a kezdetek városa. Éppen ezért kifejezetten örülök, hogy itt esett meg kávézási kultúrám nagy áttörése: ízlelőbimbóimat megismertettem végre a Flat white-tal.
Most persze diszkréten elhallgathatnám, hogy még sosem próbáltam a cappuccino-n, a latte-n, a latte macchiato-n és a melange-on kívül mást, ám ez a blog nem szakértői platform egyelőre, sokkal inkább egy átlagos és kezdő kávéfogyasztó személyes oldala, amelyben nyomon követhető, ahogyan a kezdeti kávéélményből kifejlődik egy kávéfanban az igényes szakértelem. Vagy nem. Meglátjuk. Mindenesetre kedves barátaim tettek annak érdekében, hogy meggyorsítsák kávétanulmányaimat, és szülinapomra megajándékoztak egy kezdő barista tanfolyammal. Háháá, most ősszel indul csak igazán kávétúrám, amelynek fázisairól igyekszem mesélni nektek, hátha inspirálódtok belőle.
Nos tehát, Miskolc. Kezdem azzal, hogy csajos hétvégét tartottunk, amibe egyetlen pasit engedtünk be mindösszesen, a gyönyörű barna szemű, hatalmas szempillájú, bájos arcú cukiságot, barátnőm karonülő kisebbik fiát. Ebbe a hétvégébe mindent próbáltunk belesűríteni, ahogyan azt illik egy országos csajtalálkozón (mert annyira jófej barátaim vannak, hogy évente legalább kétszer az ország bármely szegletében élő barátnőim utazástól nem kímélve magukat, becsülettel a naptárba rögzített hétvégére összejönnek, akármi is van). Csevegtünk, ettünk, a kanapétól a teraszig jutottunk, döglöttünk, napoztunk, majd ismét ettünk, boroztunk, babáztunk, közben még mindig szakadatlanul csevegtünk, ettünk, és ez így ismétlődött egész hétvégén, amikor is szombat este úgy döntöttünk, bemegyünk a Freibe.
Bevallom, a Frei nem épp a szívem csücske, de barátnős kávézásra kifejezetten alkalmas (nem beszélve arról, hogy ha valamiért kötődsz a vezetőjéhez, akkor nyilván nem vagy csak ritkán mész a konkurenciához fogyasztani). Hat lány és egy lurkó igen könnyedén, abszolút időben, a tervezettnél úgy két órával elcsúszva, meglehetősen könnyen képes volt elindulni a belvárosba, csupán háromszor visszafordulva még valamiért, ami nélkül nem lehet útra kelni (értsd: szúnyogriasztó, hosszúujjú felső, sör). A Freibe gyalog mentünk, meglesve a miskolci Fröccsfesztivált útközben. És, hogy miért is mesélem én a Freit, amikor a nagy kávéáttörésem nem is itt éltem át? Azért, mert ez a hely is képes volt számomra valami igazán újat és izgalmasat nyújtani. Guatemalai Mogyoró kávét ittam, Saigoni alma-karamell sütivel. Jesszusom, de isteni volt! A mogyoró kávénak nevéhez hűen krémes, lágy mogyoró íze volt, de nem érződött émelyítően édesnek, jól harmonizáltak benne az ízek. A süti pont azt adta, amire számítottam: almás, karamelles krémet, a savanykás és az édes íz kavalkádját. Imádtam. Ezután újra lesz értelme néha betérni Budapesten is a Freibe.
Na de térjünk a lényegre. A hatalmas, világmegváltó, lélekápoló, üdítő és szívet melengető sok csicsergés lezárultával következett a rövid családlátogatás, már annak, aki miskolci. Anya vasárnapi ebéddel várt, amely közben megvitattuk a családdal a mongolok történelmi szerepétől és hódítási szokásaitól kezdve az egészségügyi dolgokon át azt is, hogy a csemege uborka milyen edényben mutat jobban és egyébként már felnőttként végre a kovászosat is szeretem. Ezután a következő napirendi pont egy anya-lánya délután volt. Mondom a tervet: villamossal a városba megyünk, a sétálón a napsütésben andalgunk, közben fesztiválozunk, ahol nyilván lecsúszik egy fagyi egy jó kis krumplilángossal, majd betérünk a Pizza Kávé Világbékébe, ahol mellesleg én még nem voltam, és iszunk egy miskolci körökben híresen jó kávét, majd újabb napsütéses sétát követően kicsit benézünk a Szinvaparkba, veszünk a DM-ben, amit kell, mert nélküle nem telhet el a vasárnap és nem indulhat el a hétfő, majd hazaandalgunk valahogy és én indulok vissza Budapestre.
A terv egészen jól sikerült: villamossal indultunk el a városba, majd bementünk a Szinvaparkba. Minden más kuka. A hirtelen ránk szakadó égbolt ugyanis újratervezésre kényszerített bennünket. Komolyan úgy szakadt az eső, hogy az esernyővel való gyenge próbálkozásunk nevetségesen hatott, nyilván az eső kacagva szétáztatta testünk gyakorlatilag valamennyi pontját. Így hasonlóan több útitársunkhoz, a villamosról leszállva fülsiketítő visongásba kezdtünk, amikor éreztük az eső özönvízszerű támadását és a ruhánk két másodpercen belüli rongyosra áztatását. Gondolkodás nélkül, mint az űzött vadak, beszaladtunk a Szinvaparkba. Mert ugye DM nélkül nem mehetünk vissza. Megvettük, amit kellett, majd csalódottan hazaindultunk, hisz ugye nedves ruháink tapadtak didergő idomainkra, ami nem volt épp kellemes érzés a klímás plázában. Ekkor realizáltuk, hogy az eső bizony továbbra is tombol. Mit tegyünk hát? Kérdeztük. Kávézzunk itt, ahol vagyunk. Jött a válasz.
Miskolcon az első pláza „A” Pláza volt, mindig is ez marad számomra az igazi. A Szinvapark nekem másodlagos volt, kusza elrendezésével, átláthatatlan üzleteivel, szétfolyó részeivel. Lehet, hogy e ranglista kialakításához az is hozzájárult, hogy egész tinikoromban a Pláza volt a legmenőbb hely, ahová moziba mehettünk, és, ahol az éttermi részre be lehetett ülni egy mekis fagyira, ami közben megismerhettem az első barátomat, a fiút, aki diákmunkája közben merész és eredményes flörtbe kezdett velem. Szóval annak ellenére, hogy egyébként viszolygok a plázák felszínes, semmitmondó hangulatától, a miskolci pláza szép emlékek otthona számomra. Ehhez képest a később felépített Szinvapark labdába sem rúghatott. Van viszont a felső szintjének közepén egy hely, ami az évek során sok étteremnek adott otthont. Most épp a Jam kávézó található itt. Nem volt más választásunk, itt ültünk le. És milyen jól tettük!
Étterem és kávézó egy helyen. Az elkülönített kávézó sarokban kávéültetvényesekről készült fotósorozat borítja poszterként a falat, letisztult színek uralják a kis helyiségrészt, a pultot csupán a kávégép és a kávékiegészítők terítik be, levegős érzetet hagyva maguk után. Az egész helyen a barna és a fehér színek dominálnak, és a Respect food, Respect coffee falfeliratok egy modern szellemiségű, újhullámos attitűdöt sejtetnek. A kávélap meggyőző, számos választék van, bár épp az ízesített kávécsodák kínálata miatt kissé bazári jelleget sugároz. Ez azonban nem von le a hely értékéből. A felszolgáló srác udvarias, érdeklődő tekintettel vette fel rendelésünket, és amikor édesanyám nutellás kávé rendelését követően meghallotta a Flat white rendelésemet, esküszöm, felcsillant a szeme. Nem számítottam extrém ízélményre, az ízesített kávék miatt ugyanis úgy sejtettem, egy átlagos étteremben vagyunk, a Freihez hasonló, inkább baráti cseverészés kísérőjeként funkcionáló kávézóval kiegészítve.
Tudtam, mi a Flat white lényege, és éppen ezért nem vettem rá magam soha, hogy kipróbáljam. Hiszen pont az nincs benne, ami számomra a legfontosabb: karakteres tejhab. Látszólag ugyanis a cappuccino-hoz hasonlít, bár általában nem espresso alapú, hanem dupla ristretto-ból készül, és annak ellenére, hogy krémes a tejhab rajta, az mindössze néhány milliméter vastagságú.
A miskolci „Elsők”-szellem azonban valahogy tudat alatt hatott rám, és ebben a rongyosra ázott, csalódott hangulatban meghoztam a döntést: újítok. Flat white-ot rendelek.
Tálcán érkezett, számításaimnak megfelelően átlátszó, jellegtelen retro kávés pohárban, ahogyan azt számos helyen láttam már. Valóban cappuccino jelmezben álcázta magát, csodaszép szívecskés tejhabos díszítéssel a tetején. Lassan, kimérten emeltem a számhoz az unalmas poharat, és amikor a csöppnyi tejhab elérte az ajkaimat, már nyomban követte is őt a kávé, elképesztően krémes párost alkotva, és az ízlelőbimbóim egyszerre táncot jártak felfedezésüktől. Hihetetlen összhang, letisztultság jellemezte a pohár tartalmát, a tejhab és a dupla ristretto dédelgették egymást és kéz a kézben vetették magukat a számba, minden korttyal új és új örömöt szerezve nekem.
Anya hasonló boldogságot érzett nutellás italától, ezért ettől kezdve életre keltek nyelveink és be nem állt a szánk, csak beszéltünk, meséltünk, nevettünk és közben minden egyes kortyot élveztünk. Az eső terve tehát sikerült: beűzött ide minket, rugalmasságra késztetett bennünket, én végre kimozdultam a cappuccino által behatárolt kereteimből, és mire megkávéztunk, az eső elvonult.
Anya-lánya délután: teljesítve.
Kávékultúra tovább fejlesztése: teljesítve.
Flat white: szerelem. Teljesítve.
Üdv,
Nita
