Képzeljétek el, hogy a tűz és a víz egymással összhangban átjárják a testeteket; magatokban érzitek a világmindenséget; az izmaitok harmonikusan erőlködnek; az elmétek minden gondolata egyre csendesül; és mindeközben csatak vizes hajjal, izzadságtól bűzölögve küzdelmesen próbáljátok követni a gyakorlatsort, amit már ismerni kellene, mert tanultátok korábban, de persze most épp nem jut eszetekbe, és még a „csodálatosvagyésmindigörülünkneked” nap is éppen úgy süt, hogy kiszívja belőletek az utolsó csepp energiát is, de ti nem adjátok fel, mert küzdeni kell, meg egyébként is gáz lenne. Na ez a kung fu.
Ezt szorozzátok meg naponta számítva néggyel és összesen három nappal, és adjatok hozzá festői tájat, meg sok-sok hasonlóan fanatikus, izzadt és büdi sportembert. Ez a kung fu edzőtábor Tihanyban.
Itt voltam én is. Imádnivaló, kihagyhatatlan, flash-élmény.
Na mármost, edzőtáborban – pláne, ha még egy kis futást is beiktatunk két edzés között, mert ugye futócipő nélkül sehova se megyünk – rendszerint kávékoplalás van. Egyrészt, mert nincs idő a hedonista élményvadászatra; másrészt, mert az endorfint a mozgás megtermeli, így nem igazán szükséges a meghitt kávézáshoz nyúlni; harmadrészt, a test nem is kívánja oly mértékben a koffeint. Nem így a mostani edzőtáborban az én testem. De persze továbbra sem vagyok kávéfüggő!
A tábor csütörtök este vette kezdetét, majd vasárnap délben zárult. Elképesztően elfáradtam testileg a végére, most valahogy az Ultrabalatontól kezdve a folyamatos leterheltségen át nehezen viseltem a tábori edzésmaratont. Ám kétségtelen, hogy szellemileg semmi sem tudja ezt az élményt nyújtani. A kung-fu önmagában vett szenvedélyes erejének és békéjének párosát tetézi, hogy a Kung-fu Akadémia speciális egyenruháját viseljük mindannyian, amelynek nadrágja olyan selyemszerű-szaténos anyagból készül, ami már az első perc viselés után gondoskodik arról, hogy pangó melegsége miatt elindítsa verejtékezésünket; és aztán ott a selyem-öv a derekunk körül pirosan díszelegve, ami ad egy nemes kisugárzást a megjelenésünknek, viszont has tájékán igencsak rácuppanós, tehát dől onnan is a víz; és nem hagyhatom ki a pólót, aminek pamut anyaga van, de olyan vastag, hogy stabilitás mellett biztosítani képes a hőmegtartást a felsőtestünkben, tehát onnan pláne dől az izzadság. Ez elmondva negatív kritikának tűnik, de igazából meg kell, mondjam, enélkül nem is lenne igazi ez az élmény. Valójában az egyenruhánk összetartozást ad, komolyságot tükröz, kiemel bennünket a többi kung-fu csapat közül, és amikor egyszerre suhintjuk lábunkat a levegőbe a katonásan felállt sorokban, lehengerlő látványt és hanghatást nyújt a benne lévők és a kívülállók számára is.
Tehát emelkedett hangulatban, átszellemülten, fáradtan, kimerülten indult a tábor utolsó napja, a vasárnap. Már túl voltunk a kora reggeli fegyveres edzésen, ezért ketten a reggelinket indultunk gyorsan beszerezni a délelőtti edzés előtt. Felvonszoltuk magunkat a tihanyi lépcsőkön a helyi kisbolthoz, hogy hatalmas választékából vegyünk egy kis dobozos kakaót párizsis kiflivel, amikor koppantunk a bolt bejáratán. Az ugyanis vasárnap zárva van. Puff neki, dögéhesek voltunk. Felfelé vettük hát az irányt, mondván, hogy valamit csak lehet itt találni reggelire.
És így lett. Találtunk. Nem is akármit. Egy kis mesevilágba csöppentünk. Tündérsziget a hely neve, amely hűen tükrözi a hely szellemét és történetét. Családi vállalkozás, amit nem is titkolnak el a vendégek elől, az étlap ugyanis egy kedves, barátságos köszöntővel, történeti ismertetővel indul. Az egyik felszolgálóról azonnal sugárzott, hogy ő lehet itt a tulaj. Beszélgetni kezdtem vele, ő pedig őszinte mosollyal az arcán, lelkesen mesélt. Mesélt valóra vált álmokról, pályaelhagyásról, egy cukrásszá vált feleségről, aki rajong a friss croissantokért, a szakadatlan és szezonon kívül is forgalmas üzemeltetésről, a szemközti hegyen lévő családi szőlőről, lekvár-főzésről.
Nem is volt kérdés, hogy ennek a reggeliző-kávézónak szerepelnie kell a bejegyzéseim között. Annyira biztos voltam benne, hogy miután ugye fölvánszorogtam a hegyre és realizáltam, hogy egyikünknél sincs telefon, amivel dokumentálhatnám az ittlétünket, képes voltam visszafutni, még egyszer: visszaFUTNI, a szállásunkra a telefonért, majd onnan újra fölfutni, még egyszer: fölFUTNI, a kávézóba úgy, hogy minderre összesen nyolc perc állt rendelkezésemre, mert ennyi idő alatt sült meg a croissant, amit rendeltem.
Éppen csak visszaértem loholva, már ott várt a teraszocskán lévő asztalunkon a párizsiak által is megirigyelhető reggeli menüm: croissant, vaj, helyben készített házi epres levendulalekvár, cappuccino. Azonnal lázas fotózásba kezdtem, bár alig bírtam türtőztetni magam, már haraptam volna bele a reggelimbe. A kávén korrekt tejhab üldögélt, de lógathatta a lábát, nem kellett ugyanis erőlködnie ahhoz, hogy kulináris orgazmust okozzon, mivel az epres levendulalekvár mellett erre esélye sem volt, bár kétségtelenül jól teljesített ő is. A lekvár soha át nem élt ízélményt nyújtott. Se nem túl édes, se nem savanyú, az eper és a levendula tökéletes harmóniát alkotott benne, még a színe is visszafogottan tündökölt, és esküszöm, nem sziruposan csöpögni akarok, de ebbe a lekvárba tényleg belefőztek egy pár csepp szeretetet is.
Közben a hely megtelt vendégekkel. Májusban. A teraszon kis asztalkák, virágmintás párnákkal letakart székekkel várták a betévedő éhes hasakat, ezek mellett pici játéksarok mászókával a gyerkőcöknek, dizájnként virágos kosárral felszerelt bicikli, és a tihanyi panoráma a belső tóra, a hegyekre, amit egy ház gyönyörű, autentikus nádtetője osztott csupán meg.
Mondhatnánk, hogy ez a hely túlcsordul a szeretetben és a világbékében, de nem így éreztem. Mármint szeretet és világbéke volt, de a hely nem giccses és csöppet sem hivalkodó. Nem tolja a szemedbe, hogy itt aztán folyjon ki belőled a nyálas szentimentalizmus, hanem egyszerűen, szolidan biztosítja a vendégeinek, hogy arra az órácskára, amit itt eltöltenek, tényleg egy tündérszigeten érezzék magukat, ahol átmenetileg meg lehet pihenni.
A reggelink elfogyott, a hasunk megtelt, jót beszélgettünk a tulajdonossal, majd egy kedves párral, akik a Kung-fu Akadémiáról érdeklődtek, amikor is a materiális körülmények lefagyasztották a mosolyt az arcomról: az összes fotó, amit készítettem a helyről és a reggelinkről, eltűnt. Előhívhatatlanul nyoma veszett mindnek! Ezért a helyről új fotókat készítettem, bár sietve, mert rohanni kellett vissza a délelőtti edzésre; ellenben a szép reggeliről és a kávéról nem maradt dokumentációm. Kis csalásként lefotóztam azért nektek egy hasonló croissant-tálat, amit más vendégnek vitt ki a pincér, de a cappuccino már csak az én emlékemben maradt meg. Vagy keressetek rá a facebookon. Vagy menjetek el a helyre. Mindenkinek jár egy kis tündérmese. Ha megtagadjuk, mert egyébként végtelenül undorítóak tudnak lenni a szivárványos-csillámpónis-rózsaszínvilágú helyek, akkor is jár. És nem, nem fizettek nekem, hogy reklámozzam őket. Ez az én szubjektív kávézás-élményem. Most átadtam nektek.
Üdv,
Nita
