Az elmúlt hétvégén Balatonfüreden jártam, a Larus Cafe Bar-ban. Azt hiszem, magamtól nem tértem volna be ide, mert tipikusan olyannak tűnik, ahová csini ruciban, tökéletes frizurával, szépen sminkelve, jól öltözött pasival az oldalamon, a legközelebbi parkolóban letett sportautóból kiszállva jelenik meg az ember lánya, tömött pénztárcával, hogy a teraszon smúzoljon. Nos, én ettől igencsak messze voltam. Fiúk ugyan kísértek, autónk is volt, ám sportcipőben, sportszerkóban, sietve jelentünk meg a kávézóban, hogy hódoljunk koffein iránti kísértésünknek. Na nem így én, hiszen tudjuk ugye, hogy nem vagyok koffeinfüggő, csak kávé-hedonista. Elmesélem, hogyan is kerültem én ide.

Az Ultrabalatonról talán mindenki hallott már, függetlenül attól, hogy fut-e vagy sem. Nos, a futás mindig része volt az életemnek, általánosban már atletizáltam. De mivel stréber voltam, kötelességtudó, és a tanulás mindent megelőzött, így csak éppen annyira foglalkoztam a sporttal, hogy a tanáraim elvonszoltak rengeteg futóversenyre, aztán magasugró versenyre, szereztem pár érmet, de komoly karrierre nem számíthattam e téren. Ellenben ez épp elegendő volt ahhoz, hogy gyakorlatilag versenyfóbiám alakuljon ki. Így szorult vissza a futás a felnőtté válásom alatt egy csendes háttértámogatóvá, ami mindig velem volt, mindig elkísért mindenhová, de mellette új és új fősportokat próbáltam ki. Aztán jött a kung-fu. A szerelem. A mindent elsöprő, szenvedélyes ragaszkodás. És hogy változott a kung-fu által a futáshoz való viszonyom?

Egész egyszerűen úgy, hogy első kung-fu edzőm éppen a Kung-Fu Akadémia futóklubjának vezetője volt. Nem kellett sok idő és én már a futóklubbal szeltem a kilométereket, eleinte bátortalan szendeséggel, mára pedig egy fokkal bátrabb szendeséggel. És így történt, hogy elindultam az Ultrabalaton versenyen. A kung-fu futócsapatommal.

Balatonfüredről indult a játékos küzdelem. Azért nevezem így, mert a Balaton körüli 220 km-t futva tették meg a versenyzők, és mi erre de facto 9 fővel vállalkoztunk. 8 acélpasi, meg én. A csapatkapitányunk egy szerződéses katona volt, aki kissé teljesítményorientált, amelynek hangot is adott, és azzal frusztrált már hetekkel a verseny előtt, hogy készüljek, jó időt kell futnom. Egy versenyfóbiás, megfelelési kényszerrel küzdő leány lélek számára képzelhetitek, milyen kellemes érzés volt ez, amit lehet, hogy egyébként viccként kellett volna értékelnem. A feszültség különböző testi tüneteken keresztül mutatta meg magát, ezért gyakorlatilag egész nap wc-t halásztam a váltópontokon. És ebben az állapotban leltem rá a Larus kávézóra.

Füreden mindenki a Karolinába vágyik, nem is tudom, a többi kávézó miből tartja fenn magát. Be kell valljam, mi is oda tartottunk csapatommal. Amikor elrajtolt az első emberünk és megtettük vele az első pár száz métert csapatszellemből, az adrenalin hirtelen égető sokkolása után kipurcantam, de valószínűleg a többiek sem lehettek a topon, mert azonnal jött a kulcskérdés: mit csináljunk az elkövetkező egy órában, amíg az emberünk megfeszülve hajt, „csillezzünk” vagy menjünk tovább a dolgunkra? Halkan, suttogva mondom: én voltam az első leglelkesebb, akinek szinte a kontroll teljes hiányában döntött úgy ösztönösen a karja, hogy a kávézásra voksoljon vele, boldog felkiáltással kísérve.

Futócipőben, futócuccban, smink és tömött buksza nélkül, szedett-vetett hajjal, de annál ragyogóbb tekintettel jelentünk meg a Karolina kávézó teraszán, ahol azzal kellett szembesülnünk, hogy már májusban, a délelőtti órákban is óriási tömeg gondolt ugyanarra az ötletre: kávézzunk egyet a Karolinában. Hely nem volt, a bejáratnál ültetésre várakozó sor viszont annál inkább. Mivel időnk erre nem volt, hisz mégsem késhetjük le az első emberünk befutását és váltását, átkecmeregtünk a Larusba.

Őszinte meglepetés volt számomra. A Karolina közelében, a fő sétányon tündököl a hely. Belépve azonnal egy könyveket imitáló falon akadt meg a szemem. Kár, hogy nem igazi könyvek voltak, mindazonáltal a minták egy barátságos, kedves, meghitt hely érzetét keltették. És ekkor jöttek a felszolgálók, akik megállás nélkül mosolyogtak. Tündériek voltak. Nem megfeledkezve a pincér srác jóképűségéről sem. A sznob elegancia mellett tehát a hely szelleme igenis mesés volt, modern és emberközeli. Szégyellem is, hogy picit előítélettel álltam hozzá. Aztán jött az igazán kedves meglepetés: Illy kávét készítettek. Tudom, az újhullámos specialty kávézók virágzó kultúrája idején nem túl népszerű egy klasszikus olasz espresso ízvilágról áradozni, de nincs mit tenni, elismerem, imádom az Illy kávét. Megtudtam például, hogy 1933 óta élvezhetjük ezt a kávét a magyar alapítónak, Illy Ferencnek köszönhetően.

Tehát rendeltem egy cappuccinot, mindössze 620 forintért, ami ugyancsak meglepő volt, tekintve a hely lokációját. És különösen kedves volt a lelkemnek, hogy a laktózmentes tej nem feláras. A pulton méz is található, nem csak cukor. Emellett egy olasz vagy egy francia kávézó illúzióját keltve gyönyörű croissant-ok tündököltek a pulton, édesen hívogatva, hogy harapjak beléjük, majd kóstoljam meg a gömbölydedre sült házi pogácsákat is. Buta voltam, nem így tettem. Maradtam a kávénál. Hát igen, látszik, hogy frusztrált voltam, még a gasztroigényeim is takarékon működtek.

A kávé isteni volt, a hab tökéletes, és a csésze…! A csésze olyan cukiság volt, hogy komolyan hazahoztam volna. Mutatom:

A hangulatomon valószínűleg nem volt felfedezhető külső szemmel a szorongás, de én belül igencsak küzdöttem a félelmeimmel. Ez a csodás kávé-élmény sokat kompenzált, azonban tudom, ez csak tüneti kezelés volt. Megfogadtam pedig, hogy kizárólag magamnak és magamért futok, illetve csöndes jótékonyságból valami fontos célért. Ehhez képest úgy versenyzek újra, mint annak idején gyerekként: valakinek próbálok megfelelni. Jól kell futnom, mert a csapatkapitány elvárja. Jól kell futnom, mert az edző ezt várja. Jól kell futnom, mert a csapat bízik bennem. Jól kell futnom, mert ciki, ha nem. Ezek mind olyan gondolatok, amik az élet minden területén megmutatják magukat. Ezért ideje lenne megbirkózni velük. És például büszkén vállalni, hogy mondjuk olykor nem futok jól, de futok. Vagy mondjuk nem is futok, mert épp nincs kedvem.

Mindenesetre egy a lényeg: akárhogy is állok ezzel a megfelelés kérdéssel, meg a futás miatti szorongásaimmal, legalább kávézom. Őszinte élvezettel.

Üdv,

Nita