Tegyük fel, hogy van egy szuper piaci értékkel bíró diplomád, jól fizetett, menő állásod, szépen haladsz előre az életedben és fölfelé a munkahelyi ranglétrán, kitaposott utakon szökkengetsz, nincs rajtad megélhetési stressz, mert jól élsz anyagilag és csak annyi a dolgod, hogy nem nyolc órában ugyan, de beülj kényelmes székedbe és végezd el, amihez értesz, amit tanultál. Valahogy érezni lehet, hogy egy ilyen képben valami tutira bűzlik. Például, hogy nem vagy boldog.
Hahó!
Két hete nápolyi élményeimről meséltem nektek (amelyet itt találtok), és most egy kisebb kitérő után ismét a dél-olasz régió központjába szeretnélek kalauzolni benneteket. Élvezetes olvasást kívánok!
Tegnap éjjel nehezet álmodtam. Éltem a megszokott környezetemben, egyszer csak magam mögé pillantottam, és egy hatalmas tornádó közeledett felém. Első reakcióm, mint a körülöttem lévő embereknek is, hogy fogalmam sincs, mi következik. Amint gondolkodni kezdtem rajta, már esélyem sem volt menekülni. Hatalmas és tompa robbanásszerű hang csapott le, majd elözönlötte a várost a mérgező finompor. Tudtam, ha levegőt veszek, megfulladok. Próbáltam visszatartani a lélegzetemet, de egyre nehezebben ment. Kerestem, hova menekülhetnék. De nem találtam semmit. Mint sokan mások sem. Aztán felébredtem.
Leszállt a gép. A reptéren azonnal megcsapott a fülledt, párás, tengeri meleg levegő. Emberek, motorok, autók kaotikus tömegében valahogy eljutottunk a Garibaldi állomásra, ahonnan metróra szálltunk. Miután az ellenőr nyitott kedvességgel, önként segített nekünk megtalálni a megfelelő járatot és túl voltunk majd’ negyedórás várakozáson, a kétes kinézetű, ódon metró-jármű begurult a peronhoz. Állni kell, sokan utaznak. Körbenézek, eddig semmi extra. De valami mégis más, mint otthon. Egy csinos, szép nő a párjával épp előttem ül, összenézünk, és egyszerre a semmiből rám mosolyog. Visszamosolygok. Szemünkkel kedvesen köszöntjük egymást. A metrón. Hétköznap. Csak úgy. Nápolyba érkeztem.
Kifogások helyett. Ez áll a Telekom Vivicittá városvédő futáson kapott pólómon. Annyi minden benne van ebben a mondatban. Nem csak a futás kontextusában, ez bármire igaz, amit az életben halogatunk. Így például arra is, amikor mellőzzük a természetjárást, hisz ugye nincs rá idő. Ám erdőbe menni igazán nem nehéz. Csak mindig találunk ellene kifogást.
Képzeljük el, hogy a jó tejhabos kávé, a futás és a kitartó küzdelem egy asztalhoz ülnek le vacsorázni. Mi lehet vajon a közös témájuk, ami mindhármukat igazán lázba hozza? Megvizsgálom hát, mi lehet a közös bennük. Eféléken merengek ma a kávézásom közben.
Lassan véget ér a július, és vele együtt a „műanyagmentes július” kihívás is. Más kihívás esetében akár kezdhetnénk is fellélegezni és büszkén veregethetnénk a vállunkat, hogy jeee, teljesítettük. Már, ha teljesítettük. Ám van olyan kihívás, ami teljesítményorientált, és van olyan, aminek sokkal inkább az a lényege, hogy bevezessen valahová, ahol van egy bizonyos rendszer, amely részévé válik az életünknek, a mindennapjainknak, és a kihívás lezárultával akár tudatosan, akár észrevétlenül, de valahogy velünk marad, amit rövidebb vagy hosszabb időn át elvileg minden nap gyakoroltunk. Ilyenféle kellene, hogy legyen a „műanyagmentes július” kihívás is.
Állok a Lidl pénztáránál a sorban, és figyelem, hogy mennyi fölösleges műanyagot vásárolnak az emberek. Egy tizenéves fiatalokból álló társaság nyilvánvalóan esti bulira készül, egy halom sört és cidert tesznek épp a szalagra. Az egyikük hirtelen eszmélve közli, hogy szatyrot kell venniük, mert nem hoztak. Erre a csapat egyik tagja figyelmezteti, hogy „de hát műanyagmentes július van”! Ez simogatta a lelkem; a jövő generációja igenis komolyan veszi a környezetvédelmet. Vagy legalább ezt a kihívást. Bár lehet, hogy csak divatból, poénból. De mindenképpen dicséretes. Attól függetlenül is, hogy végül ez a társaság mégiscsak felrakott a szalagra néhány műanyag zacsit.
Néhány napja a Kossuth téren műanyaghulladékból megformált bálna szobrok figyelmeztettek az óceánok egyre súlyosbodó hulladékszennyezettségére, a közösségi oldalak és online hírportálok dúskálnak a műanyagmentes júliust és a környezettudatos szemléletet hirdető tartalmakban, ám egyes helyeken továbbra is kellemetlen, a hátam mögött álló sort feltartó magyarázkodásra van szükség ahhoz, hogy miért is nem kérek az üdítős papír pohár tetejére műanyag fedőt és szívószálat, és olykor flegma, dorgáló tekintettel kísért elutasító válasz érkezik a kiszolgáló részéről arra, hogy műanyag evőeszköz helyett fémet kérek. Nos, elindult a műanyagmentes július, bár vannak, akik erről lemaradtak. És ez a vendéglátásban különösen sajnálatos.
Elindult a plasztikmentes július. Több Facebook-poszt és blogposzt is született arról, hogy az, aki elvállalta ezt a kihívást, milyen tapasztalatokat tudhat maga mögött és mire számít ebben a hónapban. Természetesen én is elvállaltam a kihívást; a környezetvédelem különösen fontos számomra. Ezzel együtt arra gondoltam, dupla kihívásban veszek részt, és a műanyagmentesség mellett a kávézásba is belecsempészem az ökotudatosságot. Péntek reggel így is tettem.