Hahó!

Előző vasárnap csodálatos zarándokutamról, egy mini El Caminoról kezdtem el beszámolni nektek. Az utazás napját kivéve az első három túranapunkat mutattam be. Készen álltok újabb három napra?

4. nap: Finisterre – Muxia

Finisterre, másnéven Fisterra egy igen népszerű kikötőváros Galícia partjainál, különösen zarándok-körökben. Sokak számára ez jelenti az út végpontját (ugyancsak sokaknak viszont Muxia). A város neve latin eredetű, és jelentése annyit tesz: a világ vége. Itt található ugyanis…… most kapaszkodj……. Európa legnyugatibb pontja! Nyilván tervben is volt, hogy elballagunk a fisterrai kilátóhoz, ami gyakorlatilag önmagában képviseli a „világ” nyugati végső pontját. Amikor azonban olyanná változik a lábfejed, amilyenről legutóbb írtam, minden egyes kilométer számít. Így adódott, hogy győzött a kreatív elme, és viszonylag hamar sikerült kiderítenünk, hogy ez a legnyugatibb pont dolog egy nagy kamu. A mi rögtönzött kutatásunk szerint valahol Finisterre és Muxia között, a zarándokúttól jóval arrébb található, ám utóvizsgálatom során megtudtam, hogy a kontinentális Európa vége igazából Portugáliában van. Így adódott, hogy Finisterrében a belvárosi szállásunkra vezető hosszú, túracipővel igen kényelmetlen, trendi kövezésű parti sétányon kívül csak a kikötőt vettük szemügyre, magunkévá téve két beülős helyet, ám a „kamukilátó” összesen 7 kilométeres szakaszát egyhangú fejbiccentéssel egyetértve, csöndes sunnyogással elkerültük.

A reggeli napsugarak szép idővel biztattak aznapra. Szállásunkkal szemben egy kocsmai identitású reggeliző helyet találtunk, amely tömve volt zarándokokkal. Az ilyen helyeket imádtuk, az összetartozás élménye folyton oda vonzott minket, ahol túlnyomó többségben hátizsákosok ültek. Be kell valljam, fogalmam sincs, mi volt a kocsma-reggeliző neve, de közvetlenül a Pension Cabo-val szemben fekszik. Reggelink a szokásos volt, cappuccino és helyi péksüti: most giga croissant és giga csokis rúd, egymás közt elfelezve. A hely üzemeltetője, aki vélhetőleg a tulaj volt, mert tulaj kisugárzással rendelkezett, nagy erőfeszítésekkel intézte a kiszolgálási teendőket, amitől gondterhelt homloka – csakúgy, mint rövid ujjú, klasszikus bő kockás ingje – gyakorlatilag úszott a verejtékben, és már a korai órák ellenére is hagyta, hogy eluralják testét a stresszhormonok, aminek jelentős pörgéssel, morcos tekintettel, dünnyögő bariton hangjával és azzal adta jelét, hogy péksütink kiválasztásakor másodpercek alatt beledöfött egy-egy villát szegény, ártatlan termékek közepébe, majd türelmetlenül és természetesen spanyolul harapta le a fejemet, amikor értetlenkedtem, hogy mennyit is kell fizetnem. Ettől függetlenül volt egy bája a helynek és a fickónak is. Természetes és laza volt, imádnivaló spanyol temperamentummal. A minden bizonnyal véletlenül rúzsfoltosan maradt kávéscsésze-okozta sokkon pedig spanyol lezserséggel átlendültünk, és az itthonról zacsiba csomagolt, vizes flakonba töltött házi pálinkával gyorsan öblögetve már jobb kedvre is derültünk. Így hagytuk el „Európa végét”, hogy haladjunk észak felé, Muxiába.

Az utat az előző napokhoz híven ezúttal is hatalmas nevetésekkel kezdtük. Aztán lehengerelt bennünket a kép, amint az óceán türkizkék, fehér és indigókék árnyalatait váltogatva meg-megmutatta magát a hegyek közötti réseken. Ahogy lépdeltünk előre, apró falvakon, erdőn és szántóföldeken át, egyre inkább beleláthattunk a helyiek életébe. Sétáló nénike jött velünk szembe a napon, aki spanyolul lelkesített minket az útra, illetve ki tudja, még mit mondhatott, hisz ugye a mosolyon kívül nem volt közös kommunikációs eszközünk. Volt, aki szántóföldön dolgozott, volt, aki a saját veteményesét gondozta két kikötött kecske társaságában. Volt, aki füvet nyírt, volt, aki ház körül takarított. Néha elhangzott egy-egy kedves „Buen Camino!” köszönés, néha csak egy fejbiccentést kaptunk. Aztán az egyik kereszteződésnél várt minket egy szamár, az útjelzőtáblához kikötve.

Eközben az óceánból egyre többet és többet láttunk, mígnem olyan partja tárult szemünk elé a távolban, amely még élénkebb fehér és kék árnyalatokban tündöklött, mint előző napi túránk alkalmával. Itt megálltunk picit meditálni.

Elmerültem a gondolataimban és a látvány vitt magával egyre mélyebbre. Azt hiszem, az én El Caminom egyik áttörő pontja ezen a helyen ért el engem. Mondják, hogy ez az út alkalmas lehet a belső utazásra, ha sikerül elmélyülni közben. Valószínűleg egy hét alatt nem várhatunk csodát, de én ezzel is elégedett vagyok. Az pedig külön izgalmas volt, hogy az út folyton meglepetéseket tartogatott számunkra, így a monotonitást ezúttal mi mondhatni, elkerültük. Ennek szép példája az a szürreális kép, ami az egyik hegyi falucskában fogadott minket. Váratlanul elénk sétált egy emberek nélküli utcában egy nem túl barátságos ábrázatú eb, nyakán nyakörvvel, amelyből egy hosszú vaslánc lógott. Persze a lánc a kutya után kúszott a földön. Mellette másik három kutyus, a helyi banda tagjai lehettek. Majd éppen feleszméltünk ijedtségünkből, amikor a falu legszűkebb, kanyargós útján ugyancsak váratlanul megindult felénk egy csordányi tehén. Gyors reakcióidőnknek köszönhetően irányt változtattunk, így sikerült helyet adni a mezőről hazafelé tartó cuki bambaságoknak.

Az út hátralévő részében meneteltünk egymás mellett csöndben, harmóniában. Néha kiszökött egy gondolat a szánkon, de tudtuk, hogy mikor van itt az ideje a beszélgetésnek vagy a hallgatásnak. A tökéletes csendet a madarakon kívül a szélmalmok suhintása törte meg, amikor csaknem alattuk haladtunk el.

Amikor megérkeztünk Muxiába, a tökéletes óceánpart látványa várt minket. Tudtuk, hogy másnap kapunk belőle, így előbb a szállásunkra gyalogoltunk. Vacsira ismét az As Baleas étterembe tértünk be, ahol ezúttal a világ legfinomabb pizzáját ettük, házi készítésű pizzaszósszal, és ismét isteni vörös nedűvel öblögettünk.

5. nap: Muxia

Be kell, valljam, ebben a kikötővárosban olyan szerencsések lehettünk, hogy egy elképesztő elegáns, tengerparti apartmanban hajthattuk le este fejünket. Ezért úgy terveztük, ezt a szállást (Apartamentos Vida) még egy estén szeretnénk élvezni, így két éjszakára foglaltuk le. Tehát ezen az 5. napon várost néztünk. De nem akármilyet.

Muxia – mint említettem – sokak számára a végét jelenti a zarándokútnak, de innen is indul út Finisterre felé. Ennek azért van jelentősége, mert itt található egy nulla kilométeres kő, egy gyönyörű templom, egy impozáns sziklákkal dúsított partszakasz, ami hatalmas hullámokkal lett átmosva, gondolom, nem először. Elképesztő lehengerlő látvány tárult elénk. Ez a hely igazán csábított az elmélkedésre, a sziklákon ücsörgésre.

Aztán a nap folyamán nyilván meglátogattuk azt a partot, amely előző napon az első látvány volt ebből a városból. Itt már olyan erővel fújt a szél és annyira lehűlt a levegő, hogy meggondolatlan ötletem nem sült el túl jól: társam pulóverben várt a partszakasz dombos tetején és videózott engem, aki mintha először látna tengerpartot, viháncolva ugrándozott a homokban, kagylókat gyűjtögetett, belefutott az óceánba, majd lábfejérintéstől számított egy másodperc múlva jéggé dermedt lábakkal, visítva rohant onnan ki, aztán ezt még úgy kétszer megismételte, mintha tíz perc alatt melegebb lenne a víz. Mindezt persze bikinifelsőben, rövidgatyában. Azért mégiscsak így életérzés!

Előre elárulom: torokgyulladás és hat napig tartó nátha lett belőle. De megérte!

Napközben nagyokat sétáltunk, ettünk helyi pékségben empanadat (töltött tésztabatyu), szemügyre vettük a város épületeit, lakóit, turistáit, zarándokait, cicáit és lovait. Csodás, meghitt pillanatot töltöttem el egy vemhes lóval, aki számomra is meglepően odasétált hozzám éppen annyira, hogy megsimogathassam gyönyörű fejét, orrát és sörényét.

A kávét természetesen ezen a napon sem hagytuk ki. Reggelire megtoltuk kicsit croissant-nal és frissen facsart narancslével, délután pedig egy édesen mókás élménnyel, amit annak köszönhettünk, hogy a pultos leányzó igencsak kezdő baristaként hősiesen megküzdött a tejhabkészítés folyamatával, amiből végül a leány jött ki vesztesként.

Vacsira újfent a kedvenc helyünkre tértünk be, kézműves hambit ettünk As Baleas-módra, vörösborral. Az étteremben megjelent két olasz zarándok, akikkel az előző napokban már kontaktáltunk olykor-olykor, különösen lábfájásra panaszkodásunk és napozás iránti vágyakozásunk jeléül. Aznap este egy üveg bor mellett zarándok-sztorizás részesei lehettünk, s ekkor éreztem először, hogy a mindössze 150 kilométer ellenére igenis zarándok vagyok én is. És ez elégedettséggel töltött el néhány óráig.

6. nap: Muxia – Santiago

Gyönyörű szállásunkat hajnal 6 körül hagytuk el, esőben ázva. Búcsút intettünk az óceánnak, és Negreiráig busszal utaztunk. Nem hűvös, hanem kifejezetten hideg volt reggel a hegyekben. A torkom már begyulladt, nyelni is alig bírtam, és a testem kifejezetten durcás lett erre a deres-ködös reggeli időre. Negreirában ezért azonnal kávéval igyekeztük vigasztalni magunkat, ám reggel 9 előtt kevés reggeliző van nyitva, nem beszélve a boltokról. Megküzdöttünk, mire croissant-os cappuccinos kávézóra leltünk, de sikerrel jártunk.

A nap nehezen indult a hideg és a torokfájás miatt, ám végül csak kihoztunk belőle egy igazán szép élményt. Érdekes volt visszafelé megjárni annak az útvonalnak egy részét, amelyet az első napon a másik irányban megtettünk. Most már egyfajta zarándok-tudattal felvértezve szemléltük az első napon még ismeretlen tájat. Csodálkozó és kíváncsi tekintetek jöttek velünk szembe, így tudtuk meg, hogy nem igazán gyakori visszafelé is zarándokolni ezen a szakaszon Santiago felé. Csodabogaraknak számítottunk.

Santiagot az útjelzések ebben az irányban nem túl nyilvánvalóan mutatják, mondhatni, kihívást jelentett néhol megtalálni a helyes utat. De nem ismertünk lehetetlent. És egyszerre elénk tárult a szent város, megérkeztünk.

A Casa María B&B szállást foglaltuk le. Igazán tündéri, a legapróbb részletekig édes ház, barátságos tulajokkal, kényelmes ággyal, teafaolajos mini tusfürdővel, vízzel és csokival ajándékba. Közös, egyébként kifejezetten tiszta fürdőnkben pedig kamatoztathattuk WC-szerelő tudásunkat is, tekintve, hogy az öblítés nem ment magától értetődően.

Santiago színes és nagy város, amelyben egy fesztiválnak köszönhetően intenzív lüktetésnek lehettünk tanúi, forgalmas éjszakai élettel. Azonban zarándok-tudatunk itt mutatta meg igazán magát, amikor az esti forgatagban egyszerűen nem sikerült akklimatizálódnunk. Valahogy nem tudtunk mit kezdeni az ember-tömegekkel, a zajjal, a nagy épületekkel, a civilizációval. Két kis idegennek éreztük magunkat, akik valami rejtélyes közös titok ismerői, akik egymást szeretgetve és támogatva lendítik tovább a másikat a városban a helyüket keresve. Végül nem sikerült elmerülnünk a város turistahely-kínálatában, így idegenként távoztunk innen másnap hajnalban.

Epilógus

Apukám sokat emlegette Arany János híres versének első sorait: „Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam”. Hogy miért is jutott ez eszembe? Mert a zarándoklat - bárhol is legyen az - tulajdonképpen maga az élet, illetve annak egy koncentrátuma. Benne van minden, amivel az életben találkozunk: emelkedő, lejtő, hideg, meleg, erdő, mező, víz, szél, eső, napsütés, borulat, magány, társaság, idegenek, ismerősök, barátok, találkozások és búcsúzások, sérülések, fájdalmak, egészség, betegség, fáradtság, feltöltöttség, élénkség, haladás, belső figyelem, gondolatok, félelmek, kételyek, megoldások, útelágazások, útkeresések, döntések ... és persze az élet kihagyhatatlan szereplője: kávé, tejhabbal. Pont, ahogyan szeretem. :-)

Köszi, hogy velem utaztatok. :-)

Üdv,

Nita