Tatáról – ciki, nem ciki – én mindig a várbörtönre asszociáltam. Meg a tóra. És így ennyiben ki is merült számomra a város. Az elmúlt hónapokban azonban többször, több módon is belekukkanthattam a tatai látnivalókba. Például futottam a tó körül, sétálgattam és üldögéltem a várnál, majd az Angolparkban (Angolkertben) jártam, aztán betévedtem családostul-mindenestül a Barta kávézóba (2890 Tata, Sport u. 1., http://bartakavehaz.hu/fooldal).

Itt mintha megállt volna az idő. Egy úrias teadélután vendégének éreztem hirtelen magam; a csipkeszélű függöny, a pompás kandalló, a gramofon, az egész dizájn mérsékelten konzervatív és az óriási süti-és fagyipultra tekintettel klasszikus cukrászda hangulatát kínálta. Hétvége volt, kellemes tavaszi idő, ezért családok hada szállta meg a helyiséget, valószínűleg a délutáni kirándulás után méltán kiérdemelt szénhidrátbomba reményében. Nem volt ez másképp velünk sem.

Előtte az Angolkertet bejártuk, igyekeztünk feldolgozni annak minden lényeges részletét. Miközben a parknak adományozott padokat szemléltük és aprócska barlangokon keltünk át, eltűnődtem. Eltűnődtem azon, milyen alapvető program is képes egy családot kimozdítani a komfortzónájából és, hogy a családi selfie készítése mennyire meghitt tud lenni. Aztán elkapott egy furcsa érzés. Kicsit negatív, a gyomromban éreztem. Hamar rájöttem: lelkifurdalásom van. Legszűkebb értelemben vett családi kapcsolatom édesanyámmal van, aki szerencsémre lendületes, fiatalos szemléletének és rugalmasságának köszönhetően mindig kvázi barátnőmként is mellettem áll. Tatán, az Angolparkban azonban nem vele mulattam az időt, hanem más családjával. Pedig minden adott volt ahhoz, hogy imádja azt a helyet: elegancia, park, napsütés, séta és én. :-)

Ám mégsem ő volt ott velem, és én nélküle is igazán kellemesen éreztem magam. De akkor honnan ez a lelkipiszka?

Amikor beléptünk a kávézóba, a zsúfolt helyiség fülledt levegőjében a hely konzervatív atmoszférája éppen úgy hatott rám, ahogyan a parkban is éreztem magam. Hogy haladok előre az időben, ám a régi, otthonról hozott értékek, emlékek valahogy ott ülnek kényelmesen a szívemben, néha lágyan, olykor azonban tolakodóan emlékeztetve arra, hogy hol vannak a gyökereim. A kávézó minden egyes szeglete a jól ismert értékrendet, nosztalgikus előkelőséget sugározta, éppen, ahogyan anya látja a világot. Ezt az érzést némiképp tompította a kávézó hirtelen elém tárult fagylaltkínálata, amelynek mennyisége és látványa magával ragadó volt. Habár csak picit kóstoltam meg, nekem kissé mesterséges, csalódást keltő ízélményt nyújtottak a színes gombócok.

A sütik a hazai cukrászdáktól megszokott, klasszik cukrászdai sütiknek tűntek, bár nem kóstoltam egyet sem. Ám a kávé, na az egészen szimpatikus volt. Elég nagy méretű laktózmentes cappuccino-t kaptam az átlagos pesti árnál alacsonyabban, arany szélű „csicsacsészében”. Karakteres állagú tejhab látványa fogadott, amikor kezembe vettem a csészémet. A kávé selymes és lágy ízt képviselt, nem igazán az ereje dominált; éppen passzolt a teadélutáni hangulathoz. Kaptam mellé vizet és csokigolyót is, ami különösen simogatta a lelkem, így volt teljes a kávé élménye.

És végül összeállt a kép. A hely összességében ugyan nem passzolt a személyiségemhez, mégis adott egy jó érzést. Éppen annyira volt előkelő, mint ahogyan édesanyám gondolkodik: nem hivalkodott, de határozott irányvonalat képviselt, és amellett, hogy régi idők emlékét igyekszik prezentálni a vendégeknek, azért megmutatkozott a giccsesbe hajló, de végülis szemrevalóan kedves kiscsibés terítő is, amely nyilván a húsvéti hangulatért volt felelős, és, amely egyébként ugyancsak kifejezetten személyesen köthető anya értékrendjéhez, de ez hadd maradjon a mi titkunk. A cappuccino pedig éppen úgy volt elegáns és szép, ahogyan anya szereti a világot, és éppen annyira dominált csupán a kávé íze, amennyire ő szereti az egyensúlyt az életben. Kétségtelen tehát, ezen a napon valahol legbelül anyával és a tőle kapott, hozott szemlélettel, emlékekkel együtt is kávéztam. Csak csöndben, mélyen, észrevétlenül.

De vajon elég ennyi? Emlékekkel a fejemben járjam a világot, vigyem magammal a bölcs know-how-t, amit otthon még kicsiként átadtak nekem, és beszéljünk telefonon, havonta egyszer pedig találkozzunk személyesen, hogy egyek néhány jó hazait, aminek az elkészítése soha véget nem érő idő-és energiarablás, nem beszélve arról, hogy a konyhai pára melegében krumplipucolás közben az együtt töltött idő nemigen mondható minőséginek?

Nincs ezekre válaszom. Egyensúlyozok az időben. És csak remélni tudom, hogy a vele együtt töltött idő nem túl kevés. Hogy a pár havonta beiktatott anya-lánya napjaink igazán töltekezőek és érdemben táplálják a kapcsolatunkat. Hogy a távolság köztünk csak fizikai térben fog létezni, de semmiben sem fog minket akadályozni. És nyilván remélek sok kávét, akárhol is, de vele. :-)

Éljenek az anyák, nem csak anyák napja alkalmából! :-)

Üdv,

Nita