Néhány napja a Kossuth téren műanyaghulladékból megformált bálna szobrok figyelmeztettek az óceánok egyre súlyosbodó hulladékszennyezettségére, a közösségi oldalak és online hírportálok dúskálnak a műanyagmentes júliust és a környezettudatos szemléletet hirdető tartalmakban, ám egyes helyeken továbbra is kellemetlen, a hátam mögött álló sort feltartó magyarázkodásra van szükség ahhoz, hogy miért is nem kérek az üdítős papír pohár tetejére műanyag fedőt és szívószálat, és olykor flegma, dorgáló tekintettel kísért elutasító válasz érkezik a kiszolgáló részéről arra, hogy műanyag evőeszköz helyett fémet kérek. Nos, elindult a műanyagmentes július, bár vannak, akik erről lemaradtak. És ez a vendéglátásban különösen sajnálatos.

Lássuk azért, mi a helyzet kávé téren. Legutóbbi bejegyzésemben említettem, hogy ezt a hónapot szeretném a környezetvédelemnek szentelni a blogom tekintetében is, és kifejezetten olyan kávézókat tervezek meglátogatni, amelyek ökotudatos szellemben működnek. Ezen a héten a Szimpla kávézóban jártam ( https://szimpla.hu/ ).

Hogyan esett rá a választásom? A műanyagmentes üzemelés mellett a saját piacukon áruló őstermelőktől származó alapanyagok használata csábított leginkább ide. Mostanában egyre többet foglalkoztat a gondolat, hogyan lehet egy átlagos fiatal nagyvárosi ember életébe beilleszteni a termelői piacok rendszeres látogatását. Amint arra kettővel ezelőtti posztomban részletezve utaltam, Miskolcon nőttem fel. A miskolci búza téri piac igencsak híres helyi környezetben. Emlékszem, kicsiként nagyimmal én is részese lehettem a hajnali piaci forgatagnak. Elevenen él bennem, ahogy nagyi idős kora ellenére hihetetlen erővel és határozottsággal szeli a piac utcáit, mit sem törődve a tömeg sűrű ellenállásával. Egyetlen cél lebegett előtte: a „legolcsóbb legjobbat” megszerezni. Én pedig ámulattal, bátortalanul szedegettem apró lábaimat mögötte, a karjaival és testével szabaddá tett úton, és szemléltem az árusokkal való alapvető kommunikációs stratégiákat, amelyeknek valamiféle groteszk közös élvezeti értékét képezte az alku módszere.

Budapesten többször próbálkoztam piacon vásárolni, de valahogy minden alkalommal konstatáltam, hogy nagyi varázslatos piaci mentalitása egyszerűen nem öröklődött tovább bennem. Nemhogy a tömegtörés és az alkudozás művészetének, de még a határozott kérés és kérdezés képességének csíráját sem érzem magamban. Hozzátartozik ehhez, hogy harmincas éveim elején járó, vékony testalkatú, folyton mosolygós lány vagyok, ezért rendszerint tapasztalom a piaci árusok és a hentesek gyermeknek megbélyegző attitűdjét, amelyen mondjuk talán a mickey egeres pulcsim és mályva tornacipőm nem sokat segít.

Na de a lényegre térve, tapasztalataim szerint ezen túl is komoly kihívást jelent egy átlagos fiatal számára a piacozás. Egészen egyszerűen azért, mert a piacra korán kell érkezni, de munka előtt nem fér bele, és ugye hova teszem napközben a zsákmányomat; hétvégén a heti fáradtságot nehéz kipihenni, ha korán kelek; aztán a piacok este, munka után már nem, vagy alig várják a beesni vágyókat. Ehhez képest az Aldi akár tízig is nyitva van, tálcán kínálja a fogyasztásra kész termékeket, amelyeket már szinte csak melegíteni kell, így még előkészítés és főzés helyett jut idő este egy edzésre, mosásra vagy sorozatnézésre. Nem könnyű ezzel felvenni a versenyt. De akkor tulajdonképpen miért is jó az nekem, fiatal modern fogyasztónak, hogy piacra menjek?

1. Állítólag olcsóbb. Na ezzel csak annyiban tudok vitatkozni, amennyiben nem biopiacról vagy turistaparadicsomról, esetleg valamelyik „elitkerület elitpiacáról” van szó.
2. Változatos, friss és szezonhoz igazodó a kínálat. Tavaly lemaradtam a cseresznyeszezonról, mert sem az Aldiban, sem a Sparban nem lehetett értelmes áron finom cserit kapni.
3. Támogatjuk a helyi termelőket, ahelyett, hogy külföldi multik zsebébe tolnánk a pénzt. Elősegítjük a helyi gazdaságok gördülékeny működését és a termelés sokrétűségét.
4. Környezettudatos. Az import termények hosszú utat tesznek meg, amíg a boltok polcaira kerülnek, ezzel nagy terhelést okozva a környezetnek és rengeteg energiát elpazarolva. Nem beszélve a külön-külön műanyag dobozokba porciózott gyümölcsökről és zöldségekről.
5. Életérzés. Nem csak nagyiknak.

Mindez a szemeim előtt lebegett, amikor elhatároztam, hogy meglátogatom a Budapest szívében, a Kazinczy utcában lévő Szimplát, és megtapasztalom, hogyan lehet összekötni a kávézást a piacozással és a környezetvédelemmel. Kétkörösre sikeredett.

A csütörtök reggelt itt kezdtem, barátnős lelkiélet helyszíneként, ám hamar kiderült, a Szimpla reggel egyszerűen még álmos, nem erőssége a kellemes kávézós hangulat megteremtése, még az isteni házi áfonyás pite és az egészen ízletes Flat white ellenére sem. Tóth Árpád Körúti hajnalának színes, vicékkel teli egybemosódott álomképét idézte fel bennem a hely, annak dizájnjával és esetlenül zajló takarítási folyamataival. Volt annak egy bája, amikor a nedvességtől hűvös ódon széken ücsörögve éppen lelki életünk legmélyebb fakkjaiban turkáltunk és látóteremben a semmiből felbukkant a levegőben egy porszívócső, amelyet aztán elkerülhetetlen búgó hang követett.

Közben megtudtam, hogy a pitét és a sütiket helyben készítik, a saját piacukról származó alapanyagokból. Az Empathy Kávézóhoz hasonlóan itt is lebomló műanyagból készült pohárfedőt, elviteles evőeszközt és edényt, szívószálat használnak, az elviteles pohár cukornádból készül. Helyi fogyasztásra pedig semmilyen műanyag termék nem jutott kezünkbe. A kávés csésze igencsak eredeti küllemmel bír, rajta a háztáji szöveges megnevezést megerősítő kakas szimbólumával.

Mindenképp látni akartam a piacot, ezért vasárnap visszatértem ide. Nem nyolcra, sokkal inkább fél tizenegyre érkeztem, ám dacára a piac fogalmából eredő várakozásnak, a piac javában működött még, senki sem pakolt indulásra. Sőt! Képzeljetek el egy filmbeli kisvárost, mondjuk a Gilmore Girls Stars Hollow-ját. E kisváros valamennyi lakója, idelátogató külföldi turistája délelőtti programként összegyűlik egy udvarban, amelyet a kusza díszítőelemek, a romkocsma-jelleg, a színes és ezerformájú asztalok és székek, a sürgő-forgó és az árusokkal diskuráló tömeg, az élő citeramuzsika mesebeli vásárrá alakítottak. Nyoma sem volt annak a piacnak, amely az emlékeimben nagyikám magabiztos színtereként szolgált. Itt nem féltem megszólítani az árusokat, nem éreztem, hogy gyerekként (le)kezelnek. Egyre beljebb haladtam az udvarban, s közben méz-és sajtkóstoltatást, közösségi főzést, friss gyümölcsöket, zöldségeket, pékárut, házi mogyorókrémet láttam, hallgattam a citerát, a turisták fényképezőgép-kattogtatását, nevetését, majd láttam egy kis kreatív sarkot, ahol ott lehet hagyni a kicsiket alkotni, amíg a szülők vásárolnak, aztán láttam rengeteg kávéscsészét és péksütit a színes asztalokon, amelyeknél szerelmes párok, kártyázó baráti társaságok, vonathoz készülő utazók vagy magányos piacoló fiatalok ültek le reggelizni.

A piac helyet biztosít minden héten egy szervezetnek, amelyet támogathatunk vásárlásunkkal. Ezúttal a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület) települt ki, és a süti-kínálata mellett egy hatalmas kondérban készítették az aznapi ebédet a közösségi főzés keretében. Vettem is tőlük néhány sütit a kávém mellé.

Ezen kívül húsz deka gyönyörű, édes cseresznye is a táskámba került, amelyért 500 forintot fizettem, és külön kiválogatta nekem az eladó a legszebb szemeket. Legnagyobb meglepetésemre az egész piacon tilos az eldobható műanyag zacskók használata, így leginkább papír tasakokban kapják meg a vásárlók a termékeket. Így tett a pékárus is, aki ugyancsak papírban adta át a fényes, teljeskiőrlésű lisztből készült, mesterséges adalékoktól mentes kávéházi fonott kalácsomat is, amelyért ugyancsak 510 forintot fizettem.

Egy lattét rendeltem ezután, pöttyös csészében, pesti árakhoz képest vicces, 450 forintért. Latte volt a javából, igazi reggeli finomság a jótékonysági muffinomhoz, sok-sok tejjel és tejhabbal, lágy és visszafogott kávé ízélménnyel. A piros pöttyös csésze simogatta a lelkem és nagyikámat idézte elő bennem, ha már maga a piac igen messze áll az általa megmutatott stílusjegyektől.

Ehettem volna termelői alapanyagokból összeválogatott svédasztalos reggelit is az emeleti labirintusban, ám 5000 forintot azért mégiscsak szívfájdító lett volna kiadni. Mindenesetre, amit reggeliztem és közben láttam, szagoltam és hallottam, meggyőző képet mutatott arról, hogy egy termelői piac újhullámos, fiatal generáció számára is emészthető hangulatával tökéletes helyszíne lehet egy jó reggeli kávénak úgy, hogy a környezettudatos szemlélet közben észrevétlenül, erőltetés nélkül, a maga természetes közegében jelen van – azt mind az árusok, mind a vevők automatikusan alkalmazzák és ezzel éltetik. És ehhez nincs szükség semmi extrára: minden szimpla háztáji, szimpla környezetvédelem.

Üdv,

Nita