Hahó!

Két hete nápolyi élményeimről meséltem nektek (amelyet itt találtok), és most egy kisebb kitérő után ismét a dél-olasz régió központjába szeretnélek kalauzolni benneteket. Élvezetes olvasást kívánok!

Álmosan ébredeztek reggel a nap sugarai a Vico Fonseca macskaköveinek árnyékot adó magas házak között. Akárcsak a nápolyiak. Csend uralta az autós forgalmat és a szomszédos utcákat. Csütörtök volt, ünnepnap: nagyboldogasszony napja. Mielőtt belevetettük volna magunkat az archeológiai múzeum, a katakombák és a fellegvár szépségeinek megcsodálásába, reggelire volt szükségünk. De azonnal. Persze szó sem lehetett róla, hogy turistás helyen tömjük meg hasunkat, mert abból ugye hiányzik a lüktető Nápoly. Így a Via Santa Teresa-n fölfelé vettük az irányt. Meneteltünk néhányszáz métert, míg elértünk egy felüljáróhoz, amelynek közepén – nem törődve azzal, hogy az autóút szélén és a hídszerű építmény kellős közepén van, épület pedig közel-távol nincs – dölyfösen állt egy lift.

„Ez most komoly? Ezzel kell lemenni az alattunk lévő utcákra?” – értetlenkedtünk pár percig, majd megnyomtuk a gombot. Lesz, ami lesz. Ünnepibe öltözött olasz nénik léptek ki a liftajtó mögül, mi pedig elindultunk lefelé a szerkezettel. Mintha egy posztapokaliptikus világ szintjei között mozognánk, úgy éreztem magam, készenlétben állva a zombitámadásra. „Blablabla, Sanitá negyed” – üdvözölt egy falra írt szöveg, aminek jelentése éppen akkor semmit sem mondott nekünk. Csöndes, üres utcácskák bájosan hívogattak minket beljebb és beljebb. Sehol senki, csupán az a néhány helyi, akivel a lift előtt találkoztunk és, akik a templom melletti egyetlen nyitva lévő kávézó asztalainál ücsörögtek. „Jeee, kávézó!! Itt eszünk.” – gondoltuk naivan, ám konkrétan üres volt a sütis pult, a kávé meg önmagában nem elég reggelire. Csüggedten kerestük tovább a kis autentikus kávézót, ahol reggelizhetünk, de semmi sem volt nyitva. Hisz ugye katolikus ünnep van. Az erkélyeken kiteregetett ruhák, mindenütt klímaberendezés dobozai a falakon, falfirkák, egyenetlen és nehezen járható, szürke macskaköves utak, az épületek között egy csodaszép kis parkocska néhány fával. Megállapítottuk, ez tipikus Nápoly. Aztán feladtuk: „Jó, menjünk a turista negyedbe, ott tuti nyitva van valami”. Így tettünk (és megtaláltuk azt a kávézót, amiről korábbi bejegyzésemben részletesen meséltem nektek).

A nap során azonban visszagyalogoltunk a környékre, a San Gennaro katakombákhoz, azaz a keresztények hatalmas föld alatti temetőihez és templomaihoz, amelyek gyakorlatilag a Sanitá negyedben helyezkednek el. „Sokáig nem igazán voltak látogatói a katakombáknak, mert annyira rossz híre volt a Sanitá negyednek, ami éppen a múzeum mögött kezdődik igazán.” – tudtuk meg múzeumi idegenvezetőnktől, aki azt is elmondta, hogy egy civil szervezet karolta fel a szent helyet, amelynek célja, hogy a katakombák belépőjegyeinek árából egyrészt a múzeumot fenntartsa, másrészt, hogy támogassa a Sanitá negyedben élő fiatal munkanélküli személyeket azzal, hogy a múzeumban foglalkoztatja őket a maffia helyett. „A túránk végéhez érve most eldönthetik, hogy van-e kedvük körülnézni Nápoly egyik rossz hírű kerületében és megtapasztalni, hogy közel sem olyan félelmetes, mint, ahogy azt tudni vélik róla, sőt, ez az igazi Nápoly, vagy dönthetnek úgy, hogy visszajönnek a bejárathoz és kihagyják ezt a sétát.” – tette fel a kérdést a fiatal srác.

Naná, hogy kimentünk a szegénynegyedbe! És ekkor esett le nekünk, hogy áháá, szóval reggel éppen azon a környéken sétálgattunk édesdeden kávézó után sóvárogva, amelyet - többek között - az összes utazási oldal estére „no go-zónaként” emleget. Most, hogy tudtam, hol is vagyunk, egész más szemmel néztem az épületeket és az embereket. Lepattant vakolatok, romos épületek, néhol szaros járda, a szegénység mindenütt otthagyta nyomait. A megkapott információ és az előítéletek pedig dolgozni kezdtek bennem. Itt-ott picit szorongni kezdtem belül, hogy mi van, ha a szembejövő vagy a motoros ki akar rabolni, meg akar késelni. De egyszer sem történt ilyen. Sőt, az emberek arca, az utcák bája éppen ugyanolyan volt, mint reggel. Csak annyi változott, hogy a tudás miatt keletkezett félelem is végig kísért utamon.

Nápollyal kapcsolatban számos előítélet elterjedt. Érthető, hogy aki itt rablás, lopás áldozatává vált, negatív tapasztalatokkal tért haza. Érthető, hogy aki egyszer szemetes utcákon járta végig ezt a várost, az ugyancsak nem a pozitív olasz életérzést hozta magával haza. Az is világos, hogy aki nyaralás közben szereti a kényelmet, a tisztát, a rendezettséget, a sterilebb és luxusabb környezetet, ugyancsak úgy tért haza, hogy itt aztán civilizált embernek nincs keresnivalója.

De biztos, hogy egy ekkora hatalmas város nem méltó másra, mint egy általánosításokon alapuló, negatív sztereotípiákból táplálkozó rossz hírnévre? Hiszen lássuk be, előfordul, hogy egy-egy kiakasztó élmény olyannyira elhatalmasodik rajtunk, hogy attól kezdve kiterjesztjük az élménykép kereteit az egészre, mondjuk egy egész helyre, egy egész napra, egy egész nemzetre vagy egy egész közösségre. "Milyen szar ez a hely, milyen borzasztó volt ez a nap, de utálom ezt a népet, nem bírom ezeket az embereket!"

Egyik este sorrentói módra elkészített gnocchit és Margherita pizzát vacsiztunk egy üveg Campania tartományból származó, helyi vörös borral a Via Toledo egyik forgalmas terén. A szervízdíjjal megtoldott árat kifizettük, majd az egyébként egész végig lustálkodó, unalmas tekintetű pincér odalépett hozzánk és koldulni kezdett: borravalóért kuncsorgott egy kis ironikus viccelődésnek álcázva! Kapott. De rossz szájízzel hagytuk el az éttermet és megdöbbenésünkből alig tudtunk feleszmélni. Aztán utunk utolsó reggelén ezt még tudta überelni az élet. Szállásadónk megjelent induláskor az ajtónk előtt, hogy felajánlja készséges szolgálatát és szívességbe csomagolva kivigyen minket kocsijával addig, ameddig kérjük. „Ó, de kedves, jaj, hát megoldjuk mi busszal, semmi szükség erre, nem akarjuk mi ezzel terhelni önt, nem is tudom, hát legyen, akkor megköszönjük, ha el tud minket vinni a vasútállomásig, az úgyis útba esik önnek, mi pedig onnan transzferrel megyünk a reptérre” – zajlott le a beszélgetés. A kocsiban ülve sutyorogtunk némi borravalóról, hisz olyan kedves gesztus ez ettől a faszitól. Majd az állomásra érve arcul csapott minket a valóság, olyan élesen, hogy az arcom még most is ég tőle: 20 eurót kért tőlünk egy olyan útért, amit metroval kettőnkre számolva is 3 euróért megtettünk volna, ugyanilyen kényelmesen! Tekintve, hogy készpénz már szinte nem is volt nálunk, éppen csak annyi, amennyi a metrora és a transzferre volt félretéve, nagyokat nyelve jeleztük, hogy nincs ennyi pénzünk, majd addig-addig alkudoztunk, míg odaadtuk neki pénztárcánk tartalmát, hogy utána extrém tranzakciós díjért kp-t vehessünk fel egy ATM-ből, hisz a transzferbuszt kártyával nem fizethetjük.

Aznap reggel a kávé sem ízlett annyira. Nagyon fájt, hogy jóhiszeműségünkkel így visszaélt valaki. Ekkor elhatalmasodott rajtam a csalódottság és már épp elhagyta volna a számat, hogy „bassza meg ez a város, utálom Nápolyt!”, amikor hirtelen megértettem: egyetlen negatív élmény képes egy egész nyaralás gyönyörét feledtetni velünk. Mert ilyenek vagyunk: szeretünk duzzogni, haragudni és sajnálni magunkat. Ez a komfortos. Ezt szoktuk meg, hogy mindenben találunk valami negatívat, amin elcsámcsoghatunk vagy elpanaszkodhatunk. Én viszont ezen a reggelen rövid sajnálkozást megengedve ugyan magamnak úgy döntöttem, ezt nem hagyom. Én igenis jól éreztem itt magam! A kedves, közvetlen, segítőkész emberekkel, a bájos utcákkal, a csodás ízekkel, a napsütéssel, a tenger simogató hullámaival, az undorító halpiac látványával és szagával, az ízletes kávékkal, a páratlanul finom pizzákkal és borokkal, Pompei megható történetével és romjaival, a fellegvár panorámájával, a kiteregetett ruhákkal, az utcán bandázó cicákkal, a putris falfirkákkal, a motoros száguldás miatti „életveszéllyel”, a vidámsággal és a sugárzó tekintetek látványával.

Rájöttem tehát, hogy igazán a mi döntésünk: a jó vagy a rossz emlékekből táplálkozunk. Nem mondom, hogy el kell felejteni a negatív élményt, azt sem mondom, hogy hülyeség körültekintőnek és elővigyázatosnak lenni. De saját magunkkal tolunk ki, ha úgy döntünk, inkább a dühöngést, a kritizálást, a panaszkodást vagy a sajnálatot választjuk. A negatív élményeken alapuló és elterjedő előítéletek nem csupán minket és az átélt boldog perceket mérgezik meg, hanem észrevétlenül bekúsznak a mindennapjainkba, megérintve a körülöttünk élőket is, és megakadályozzák, hogy saját, empirikus úton alakítsunk ki véleményt, hogy saját, valóságos benyomásainkra építve gondolkodjunk valamiről vagy valakiről.

Én azt mondom, Nápoly szép. Persze sok helyen piszkos, szemetes. Valóban össze vannak graffitizve az épületek. A tenger a kikötőben csúnya. Róma után nem tud úgy elkápráztatni múzeumaival és templomaival, a hegyi panorámájával együtt sem. Ugyanakkor isteni üldögélni a Montesanto-i piac melletti kis szutyinger kávézó (Cafe Big/Caffeteria Montesanto) utcai asztalainál a műanyag székeken és kortyolgatni a kávét, közben hallgatni és szemlélni az ott összegyűlt helyieket hatalmas gesztikulációval kísért diskurálásuk közben. Orgazmikus élmény megkóstolni a Via Salvator Rosa-ról nyíló téren életem legfinomabb, Nero espresso-ból készült kávéját. Felejthetetlen beleharapni egy „vera pizzába”, azaz valódi nápolyi pizzába bármelyik évtizedek óta működő családi pizzériában. Luxus és imádnivaló Pompeiben a We love puro nevű helyi franchise étteremben tésztát enni, kézműves gigafagyit majszolni, három kávét ízlelni, köztük végre igazi espressot is; ahogyan luxus szürcsölgetni Espresso Martini (kávé és vodka-alapú) koktélomat Nápoly nemrég felújított, a híresztelések ellenére kellemes, pálmafás tengerparti strandján, a Bagnoli beachen, ahová külön menő volt a helyiekkel együtt kivonatozni tömegközlekedéssel. Az utcánkban focizgató kisfiú látványa lenyűgözött, ahogyan az is, amilyen nyitottan viszonyulnak egymáshoz az emberek. És édes visszaemlékezni arra, hogy Nápolyban, ha kérsz egy lattét, tényleg lattét kapsz. Hisz tejet kértél! (Nekünk ráadásul habosítva hozták ki, bár elég érdekesen néztek ránk, amikor értetlenül nevetve visszavittük és kértünk még bele egy kis kávét is.)

Összegezve tehát, nem lenne ilyen tejhabos az életem, ha kimaradt volna belőle Nápoly, a maga sajátos habjával. Mert itt aztán az életnek habja van. Meg a kávénak is. Csak győzd észrevenni jellegzetes ízét. :-)

Köszi, hogy velem utaztatok.

Üdv,

Nita

P.s.: Hasznos tudnivalók 10 pontban (folytatás)

1. Pompeiben és az archeológiai múzeumban is tapasztaltuk, hogy néhány múzeumi rész (elég jelentős mennyiségben) zárva van, akár felújítás miatt, akár azért, mert ki tudja, miért, bizonyos részek, szekciók speciális, eltérő nyitvatartási időtartamban működnek, mint maga a múzeum. Erről pedig tájékoztatás sehol sincs. Szóval érdemes helyben figyelni és számolni ezzel.
2. Nápoly partjainál nem túl szép a tenger. Azonban igen egyszerűen el lehet jutni a Bagnoli beachre, ahol a szabadstrand korrektül fel van újítva és tiszta a víz.A szabadstrand mellett közvetlenül pedig van egy fizetős strand is (5 euró/fő), ahol a jegyár tartalmazza a fejenként egy napágyat, a medencék használatát és a wc használatot. Napernyőt felárért lehet bérelni viszont. És itt, a koktélbárban lehet megkóstolni a világ egyik legfincsibb koktélját, az Espresso Martinit, igazi olasz kávéból.
3. Állítólag az igazi nápolyi férfi délelőtt 10 után már nem iszik tejes kávét, kizárólag espressot. Ha mégis így tesz egy pasi, azt elkönyvelik turistának. Főleg, ha lattét kér. Nekik a latte nem értelmezhető, hisz az tejet jelent. Ha ilyet szeretnétek inni, kérjetek latte macchiato-t. A kávé egyébként bárhol tökéletes, de sehol sem olyan elképesztően finom, mint a Nero espresso kávéja, amit föntebb meséltem. Viszont alternatív és laktózmentes tejre inkább ne számítsatok. A cappuccino teje elég forró.
4. Nápoly híres édessége, a Babà, nekünk nem ütött nagyot. Nutellával volt megtöltve, amit kóstoltunk, de én túl édesnek és émelyítőnek éreztem az egészet. A Sfogliatella viszont elképesztően ízlett: édes ricottás töltelékkel készült leveles süti. Ez is tipikus nápolyi.
5. Pizzát három helyen kóstoltunk: a Piazza Carità-n a Mattozzi és a Pepe Nero pizzériákban, továbbá a Via del Tribunali-n a Portico pizzériában. Árban kb. mindhárom ugyanott volt (5-7 euró között átlagban), de egyértelműen a Mattozzié a tízpontos pizza.
6. Tésztát ettünk Pompeiben a We love puroban, valamint szintén a Pepe Neroban gnocchit. Az árak hasonlóan 5-7 euro között voltak. A gnocchi isteni volt: paradicsomos, mozzarellás, bazsalikomos, pont, mint szinte minden olasz étel.
7. A fagyi mindenütt fincsi. De a Sant’ Elmo vár felé vezető úton, a Vanvitelli metroállomás mellett a Fantasia Gelatiban eldönthetetlen mennyiségű, elmondhatatlanul finom variációk vannak. Mindenhol olcsóbb és nagyobb egy adag fagyi, mint itthon.
8. A ruhák, valamint szinte minden olcsóbb, mint itthon.
9. A reptéren még a biztonsági ellenőrzés előtti részeken akad néhány kávézó, ahol jó áron lehet enni. Ha esetleg ott kellene valakinek megoldania…
10. És a végére a szívem csücske: az egész város telis tele van szelektív kukákkal! A metroállomástól kezdve az utolsó kis utcáig. És még a szupermarketben is lebomló műanyagot osztogatnak a zöldség-gyümölcshöz.

Ha kedvet kaptatok Nápolyhoz, és még szívesen olvasnátok róla, szívből ajánlom beszámolóm első részét, amelyet itt találtok meg. :-)