Képzeljük el, hogy a jó tejhabos kávé, a futás és a kitartó küzdelem egy asztalhoz ülnek le vacsorázni. Mi lehet vajon a közös témájuk, ami mindhármukat igazán lázba hozza? Megvizsgálom hát, mi lehet a közös bennük. Eféléken merengek ma a kávézásom közben.
Péntek délután a munka végeztével hatalmas lelkesedéssel szálltam fel a buszra, ami előre gondosan megtervezett blogtémám helyszínére vitt. Amikor azonban odaértem, arcul csapott a rideg valóság: a hely egész nyárra bezárt, ki tudja, miért. Hm, akkor jöjjön a B terv, gondoltam. Improvizáltam egy új ötletet, betértem a következő bloghelyszínemre. Csodás hangulat, isteni ízek, különleges képek. Király, gondoltam, még ott visszanézem, milyen fotókat készítettem. És ekkor jött a második arcul csapás: a fotók eltűntek. Egyszerűen nyoma veszett mindannak a dokumentációnak, ami igazolta volna ottlétemet, és maradt az ízeknek, színeknek, illatoknak megfoghatatlan emléke a fejemben. Most mi legyen? - gondoltam.
Ekkor dühösségem mellett arra jutottam, valamiért aznap nem a megfelelő témákat ötlöttem ki, ezért elengedem mindkettőt. Nem azért, mert feladom, inkább azért, mert nem akarom kierőszakolni a bejegyzéseimet. Utólag úgy tűnik, hogy jól tettem, mert a mai bejegyzésem témája magától megtalált, és ezúttal heti kávés beszámolóm helyszínéül rendhagyó módon a saját otthonomat választottam.
Rátekintek erre a tejhabos csodára a kezemben és látom benne mindazt, ami az életemet jellemzi. Ezt a kis tökéletes türkiz csészét nagy küzdelmek árán szereztem be, sokat kerestem, kutattam, hátha meglelem azt a formát és színt, amely olyan csészével tud megajándékozni, amelyben a tejhab ragyogni tud, a kávé pedig alatta kényelmesen hempereghet, várva, hogy magamévá tegyem. Aztán itt a tejhab, ami akkor lesz ilyen örömötadó, ha beleteszem a szívem-lelkem. Amint üresen és gépiesen állok hozzá, a tejhab durcás kis habkupaccá válik, amely azt kiáltja: „nesze, itt vagyok, de össze is eshetek akár, te sem fektettél túl sok energiát belém”. És ott a kávé, amivel kapcsolatban saját magamnak ki kell tapasztalni, hogy milyen ízvilág is vonzó számomra. A helyszín megválasztásáról és a körülményekről már nem is beszélve, hiszen ezek fűszerezik az élményt. A hangulatom, a környezetem hangulata, az aznapi tapasztalásaim, a múltam és a jövőm által elindított gondolatok, ezek mind hatással vannak arra a néhány percre, amit eltöltök egy kávé társaságában, legyen az akármennyire is tökéletes.
A mai tejhabos mindenem prezentálásával például sok-sok percet töltöttem el, hogy teljes pompájában mutathassam meg nektek. Lavazza Crema e Gusto Classico terméket fogyasztok, tipikus sötét pörkölésű olasz ízvilág. Nádcukorral édesítettem. Ifjúkorom kedvenc színes-karikás, bohókás kanapéján üldögélek gépemmel az ölemben, közben süt rám az erkélyajtóból hozzánk beköszönő nap. Ez a kávézás magában hordozza a tegnap este küzdelmét és a ma békéjét. Elmesélem, miért.
Szombat este indultam a Generali Night Run félmaraton távján Budapesten. Mostanában rá vagyok kattanva a sportokra. A futás egész életemben csöndesen jelen volt, másfél éve azonban igen intenzíven szárnyal, kiegészítve sportéletem többi ágát. A heteim igencsak nagy részét mozgással töltöm, és szinte visszavonhatatlanul beleestem egy sportspirálba, amelyben folyton akad egy új kihívás, amibe belevágok. De miért csinálom mindezt? És miért csinálja még tömérdeknyi ember ugyanezt?
Mindenkit motivál valami: győzni akarás, csalódás, bizonyítani akarás, fogyás, mozgásélmény, szerelem, adrenalin és még sorolhatnám. Elmerengtem azon, engem mi motivál. Nem tudtam egyértelmű választ adni rá. A leginkább talán az, hogy a futás szabadságot ad, számomra az életet jelképezi. Ha fáj és szenvedek, először védekezni és ellenállni kezd a testem, amitől kezdek megtántorodni, majd a fájdalom hirtelen köddé válik és eluralkodik bennem a meditatív nyugalom. Ekkor jövök rá, hogy mindig ez történik, fölösleges volt kétségbeesni. Ha pedig nem jól számoltam ki az erőmet, már mindegy, legközelebb talán jobban megy. Pont, mint az életben: a küzdelem és a béke ritmusosan váltják egymást. Nincs egyik a másik nélkül.
Szombat éjjel futás közben odapillantgattam futótársaimra, és különböző mozgáskultúrájú, kisugárzású, személyiségű embereket láttam, akik mind küzdöttek valamilyen módon. Egy valami azonban mindegyikünkben közös volt: a küzdeni akarás önmagában. Mindenki vélhetően más és más háttérrel, felkészültséggel, céllal érkezett a helyszínre, ám egyetlen résztvevőn sem láttam a feladás szikráját sem. Ezek az emberek tudták, hogy mire vállalkoztak, vagy ha nem is tudták, akkor is végigküzdötték. Nem azért, mert szuperképességűek, nem is emberfelettiek. Egyszerűen csak annyiban különböznek másoktól, hogy ők a küzdés ezen formáját választották. Ők/mi magukkal/magunkkal küzdenek/küzdünk meg futás közben.
Egy éve azt mondta nekem valaki, hogy nem vagyok kitartó, hogy feladtam valamit, amiért küzdeni kellett volna, és én a könnyebb utat választottam. Elhittem neki. Legalábbis szkeptikussá váltam magamat illetően. Kerestem az életem más területein azokat, amelyek vissza tudják igazolni nekem, hogy végül is én kitartóan küzdök vagy inkább továbbállós típus vagyok-e. Több kihívással és számos megpróbáltatással a hátam mögött szombat éjjeli futásom alatt realizálódott bennem, hogy igenis kitartóan küzdős típus vagyok. Nem mindig jó kedvvel és felhőtlenül boldog mosollyal teszem, de a küzdelem nem is erről szól. Futás közben jó ideig azt sem éreztem, hogy futok és megerőltető tevékenységet végzek. Aztán beállt a lábgörcs, amely egyértelmű jelzést adott, hogy kislány, na most kezdődik a küzdelmed. Ilyenkor jön az a fejezet, hogy eluralkodik rajtam a kétségbeesés, amelyet a „nem tudom megcsinálni” egyre háborgató gondolata követ, majd kreatív megoldási stratégiákat kezd gyártani az agyam, hogy a görccsel mit lehet kezdeni, végül elönt a remény és az önbizalom, hogy legutóbb is megoldottam, most miért ne sikerülne; majd egy kis energiatankkal a testemben elengedem a gondolatokat és futok a lábaim után eufórikus mámorban és érzem, hogy győztem, mert leküzdöttem a démonjaimat (meg a görcsöket).
Természetesen a kitartó küzdelem nem csupán a futásban mutatta meg magát számomra, legyen az tanulás, munka, kapcsolatok vagy másik sport stb. És éppen ez a többféle küzdelem segített megfogalmazni, mit is gondolok arról, hol van a küzdelmek határa.
Néhányan azt tanácsolták nekem az elmúlt egy évben, hogy ha nem tesz boldoggá egy tevékenység, akkor minek küzdök vele? Nos, a válaszom éppen az, hogy a küzdelem lényege nem az amcsi filmekben látott és irigyelt harmonikus, habos, szeretetteljes, boldog küzdelem, amikor egy kis erőfeszítés után már jön is a megérdemelt dicsfény. A küzdelem közben igenis szarul van az ember. De teszi a dolgát, és valamilyen cél vezérli, megállíthatatlanul, vagy megállíthatóan, de aztán folytatva a harcát. Mindezt nem feltétlenül mosolyogva, ragyogó tekintettel és harci jelmeze alatt tökéletes megjelenéssel.
Számomra a küzdelem építi a személyiséget, értéket tesz hozzá és fejleszti azt. Ott van azonban mindennek a határa, amikor ez utóbbi három elem már nincs jelen. Ezt én értelmetlen küzdelemként azonosítom. És hogyan tudom, hogy ez már sokkal inkább önkínzás, mint építő és kitartó küzdelem? Magamba nézek. Befelé figyelek. Keresem a belső hangomat. A lelkem tiszta és igaz szócsövét. Ami legbelül, finoman és észrevétlenül segít, hogy számomra megfelelően éljem az életet.
Azt hiszem, most már mindenkinek kezd derengeni, hogy mi is lehet a legklasszabb asztaltémája a fenti három szereplőnek. Én azt mondom, maga az élet. Ha ők megtisztelnek azzal, hogy az én asztalomat ülik körül, én jó vendéglátóként törekeszem arra, hogy a tejhabos kávé magával vigye az életem zamatát, a futás az életem szabadságát, a kitartó küzdelem pedig az életem szenvedéseinek és békéjének egymást körkörösen követő harmóniáját. Mert így teljes az élet.
És te hogy éled? :-)
Üdv,
Nita
