Tegyük fel, hogy van egy szuper piaci értékkel bíró diplomád, jól fizetett, menő állásod, szépen haladsz előre az életedben és fölfelé a munkahelyi ranglétrán, kitaposott utakon szökkengetsz, nincs rajtad megélhetési stressz, mert jól élsz anyagilag és csak annyi a dolgod, hogy nem nyolc órában ugyan, de beülj kényelmes székedbe és végezd el, amihez értesz, amit tanultál. Valahogy érezni lehet, hogy egy ilyen képben valami tutira bűzlik. Például, hogy nem vagy boldog.

Ha kicseréljük ezt a képet egy másikra, amelyben nem kizárólag érted, de szenvedélyesen szereted is azt, amit csinálsz, színtiszta kockázat minden napod, mert a saját vállalkozásod indítottad el, amelynek sikere vagy kudarca nem szimplán rajtad múlik; eleinte lehet, hogy profitot sem termelsz, sőt, lehet, hogy (jó esetben) éppen annyira futja, hogy ne halj a hónapban éhen és kifizesd a számlákat. A magad ura vagy és konstans, vagy legalábbis rugalmas időbeosztásban dolgozol. Főnököd a célközönséged, az ügyfélköröd. Szabad vagy, de nem biztos, hogy van megbízható segítséged a napi küzdelmeidben. A kontextus ez esetben kiszámíthatatlanabb és főleg az elején anyagilag rezeg a léc a lábaid alatt. Azonban lehet, hogy minden izgalom, létbizonytalanság, éjjel-nappali készenlét ellenére mégis érzel belül valami mást, mint az előző képben: Lehet, hogy boldog vagy?

Újabban a szakmaváltások korát éljük. Nem kell messzire mennem, jogászként körbe nézek társaim között, és újra és újra tapasztalom, hogy jogászból fitneszedző, jógaoktató, újságíró vagy kávézótulajdonos lett, vagy nem váltott, de szenvedélyesen sóvárog valami más után, vagy már nem is sóvárog, mert kiégett és üveges tekintettel, érzelmi kilengések nélkül ül le a gép elé dolgozni.

Ezer oka lehet annak, hogy valaki megunja, megutálja, majd elhagyja a munkáját, hát még a szakmáját is. Ne tagadjuk, van ebben egy kis generációs újhullám is, szüleink és nagyszüleink korában ugyanis nem fordult elő ilyen gyakran az ilyesmi. Nem tudom, hogy azért, mert nem is mertek váltáson, változtatáson merengni, álmodozni és tervezgetni, vagy álmok és tervek születtek ugyan, de lehetőség nem adódott ennyi, vagy éppen nem volt ennyire erős az öntudatos, énazonos élet kampánya, mint ma. Az én, az ego az elmúlt évek során szinte észrevétlenül felemelkedett eddig elrejtett mocsarából, és tündöklő fénycsóvát hagyva maga után szárnyal a fellegekben, unikornist és ragyogást ígérve gazdájának. Szinte alap ma már, hogy arra törekszem, ami nekem jó, ami engem visz előre, ami nekem segít, hogy én boldog legyek.

Tisztázzunk valamit: szerintem ezzel semmi gond nincs, bár nyilván ebből adódnak bőven túlkapások. De a szkeptikusoknak – akik ezt destruktív önzőségnek tekintik – érdemes szem előtt tartaniuk, hogy sok kiegyensúlyozott, boldog lelkű kis unikornissal könnyebb együtt élni, együtt dolgozni, együtt nevetni, együtt pihenni, együtt haladni előre. Az ego túlhatalmát pedig most inkább hagyjuk, arról külön tanulmányt lehetne készíteni.

Na de: ha már az én szerepe felértékelődött és a lehetőségek is könnyebben adódnak, miért van úgy, hogy mégsem teszünk konkrét lépéseket eredeti szakmánk változtatása irányába, ha nem érezzük jól magunkat a helyünkön? Nézzünk csak utána, mik akadályoznak bennünket:

1. Félelem. Félünk a kockázattól, a társadalmi megítéléstől és a környezetünk reakciójától, a képességeink hiányától, a felelősségtől, az anyagi javainkban való visszaeséstől, az újtól, a tanulástól, a korunktól stb.
2. De nem csak félősek vagyunk, hanem túlzottan racionálisak is, ami gyakran maga után vonja álmaink megkopását. Nem álmodozunk, mert ugye nincs értelme, hülyeség, nem életszerű, nem ésszerű.
3. És, ami a legszomorúbb: sokszor nem is tudjuk igazán, mit szeretnénk csinálni, csak azt érezzük, hogy nem jó, ami most van. Elveszünk a rengeteg lehetőség között, nem tudunk választani, bizonytalanok vagyunk, nem ismerjük magunkat.

Olvastam egy cikket a Forbes-ban, még 2018-ból ugyan, de ez a kérdés aligha változott azóta (itt olvasható). Ebben kerek-perec az áll: „A szakmaváltás voltaképp egy szakítás, kisebbfajta gyászfolyamattal kezdődik. El kell fogadni, fel kell tudni dolgozni, hogy valami véget ér.” A cikkben hivatkozott statisztikai kimutatás szerint könnyebben vásárolunk ingatlant vagy gyorsabban választjuk ki életünk párját, minthogy szakmát váltanánk, pedig a megkérdezettek közel fele igenis vágyik valami másra, hiszen fél évnél is régebb óta gondolkodik a váltáson.

Tehát tipródunk. És tudjátok, mire van állítólag leginkább szükségünk ilyenkor? Garanciákra és élő, hús-vér példára, hogy lám, sikerülhet. Én történetesen ismerek egy inspiráló sztorit.

Volt egyszer egy leány. Törékeny, szép mosolyú, kedves, finom ízlésű és álmodozó. Ugyanakkor maximalista és konokul kitartó. Mindezek keverékéből összeállt egy nő, aki megfogalmazta célját, sorsfordító döntést hozott és letért a neki szánt egyenes útról. Így jött létre a „Chez Dodo” macaron-műhely és kávézó, amelynek élén Szalai Dóri közgazdász, hobbicukrász, vállalkozó, macaron-és kávéimádó, tulajdonos nő áll, aki nem félt hinni az álmaiban.

Dóri története úgy híresült el, mint egy igazi tündérmese. A lány sugárzó, a macaronok szemet gyönyörködtetőek, a vállalkozás is ígéretes. Mindezt saját szememmel szerettem volna látni, mert talán én is kezdem néha elveszíteni a hitemet a tündérmesékben. Meglátogattam hát a Budapesten, a Bazilika közelében található macaronozóját. Nem tudom, mire is számítottam, de amikor beléptem a kis helyiség ajtaján, komolyan bevonódtam egy másik világba. Melegség áradt mindenből és mindenkiből, még az általam kevésbé ismert és értékelt macaronokból is. Minden pasztellszínekben pompázott, a rózsaszín dominált, de nem túláradóan, virágok és kolibrik öleltek körül, hívogatva, hogy üljek le, falatozzak, kávézzak és feledjem el minden gondomat.

„A nővéremmel haladtunk rendesen eltervezett utunkon: gimi, főiskola, egyetem, majd engem teljesen beszippantott a reklámszakma. Megfelelési kényszeres voltam, állandóan azért dolgoztam, hogy megfeleljek valakinek.” – meséli Dóri. Történetét több helyen is olvashattuk már, de, ha esetleg nem ismerős nektek, javaslom, hogy látogassatok el a Chez Dodo honlapjára (https://www.chezdodo.hu/). A lényeg, hogy ez a lány jól fizetett, stabil reklámügynökségi állását dobta el azért, hogy hódoljon szenvedélyének és macaronokat süssön, eladjon, majd boldoggá téve sok-sok ínyenc szájat, felvirágozzon és berobbanjon a budapesti gasztroéletbe.

„Olyan munkát végzek, ami boldoggá tesz, hiszen ez a hobbim. Persze nem napi nyolc órában csinálom, és beszivárog a magánéletbe is. Már nem csak egy cukrászda vagyunk, márkát építünk. Elképesztő színes palettán mozognak a teendőink, nincs monotonitás. Mindig van új feladat és sok emberrel dolgozom együtt, a csapatom egyre nő, ami nekem hatalmas segítség, hiszen már nem nekem kell egyedül gyártanom a macaronokat.” – mondja Dóri, közben fél szemmel folyamatosan odapillantgatva az apró helyiség bejárata melletti látványkonyhára, ahol két lány éppen friss példányok készítésén ügyködik. „Vannak dolgok, amikben segítségre szorulok, de szerencsére ütős csapat van mögöttem. Tudod, mi a legnehezebb? Megmondani az alkalmazottjaimnak, hogy mit és hogyan szeretnék. Alapvetően lágy személyiségű vagyok, nem tudok harsány és utasító lenni, ezért nagy feladat, szinte mindennapi kihívás másokat irányítani. De lassan már kezdek ráérezni.”

Dóri szerint ez a hely őt tükrözi, benne van a teljes személyisége, és tulajdonosként fontos, hogy a flow részeként állandóan odategye magát, éppen ezért tud hiteles lenni a vállalkozása, amelynek csajos jellegéből fakadóan nem érzett soha hátrányt abból, hogy nőként csinálja. „Inkább az volt nehéz eleinte, hogy nem vagyok profi cukrász, a szakmabeliek ezért gyakran ferde szemmel néztek rám, hogy mit akarok én itt. Előfordul, hogy ihletet kapok, kitalálok valamit és az szépen összeáll a fejemben, aztán élesben nem az igazi, ilyenkor nagy szükség van a cukrász lányok hozzáértésére.” – vallja be. Dóri úgy emlékszik vissza, soha nem akarta mindezt feladni. „Amikor elgyengültem, mindig kaptam valami impulzust, ami tovább lendített. Abból merítettem erőt, hogy láttam, az általam nem ismert embereknek elfogultság nélkül tetszik, amit csinálok. Ezért fontos, hogy mindig kompromisszum nélkül minőségi alapanyagokat használjunk és egy folyamatosan megújuló, mindig új arcát mutató márkát építsünk. Annyi sok jót kaptunk a vendégeimtől és a körülöttünk lévőktől is, hogy szeretnénk ebből visszaadni. Ezért jótékonysági kampányokban is részt veszünk. Mögénk állt például az Unicef is.”

Ezek után már alig vártam, hogy megkóstoljam valamelyik műalkotást. A választáshoz Dóri segítségét kértem. „A repertoárunk a szubjektív ízlésemet tükrözi, csak olyan van a pultban, amit szeretek. Időjárástól és hangulattól függ a kedvencem: nyáron a lágy, könnyű, joghurtos ízeket kedvelem; télen inkább a fűszeres tojáslikőrös Olivier macaront, amit egy jó könyv mellett el lehet majszolni. De állandó kedvencem a pisztáciás Philippe.”

Ezek után egyértelmű volt: Philippe-pel meg kell ismerkednem. Ugyancsak találkozni akartam Jean Pierre-rel, amely sós karamellát ígért, valamint Marion-nal, amely lime-ot és kókuszt kínált magában. De milyen kávét igyak? Erre is Dóri véleményét kértem, aki mosolyogva ismerte be: „Kávéfüggő vagyok. Ha választani kellene, hogy egyek vagy kávézzak, az utóbbit választanám. Bár már igyekszem napi kettőre csökkenteni a mennyiséget. Reggel felkelek, éhgyomorra vizet iszom, majd egy hatalmas Awaken rizstejes kávét kortyolgatok el. A világos pörkölést azért szeretem, mert az a kávé gyümölcsének ízét adja át. Napközben aztán egy cortadot vagy egy kis lattét iszom. De, ha frissítőre vágyom, akkor filterkávét választok. A Chez Dodo-ban tulajdonostársam, Peti kedvéért Carraro don cortez, sötét pörkölésű kávét, miattam pedig Awaken, világos pörkölésű kávét is lehet választani.”

Utóbbi mellett döntöttem. És az eredmény: gyönyörűen elkészített Flat white, mosolygós fejecskével díszítve, a barista srác szívet melengető, élő mosolyával kísérve, a kávé valóban gyümölcsös, lágy ízvilágát nyújtva, cukor nélkül is tökéletes ízharmóniával. És mi történt apró francia randitársaimmal? Marion szép volt és üdítő egyszeri élmény, ám Philippe igazi pisztáciája és Jean Pierre sós karamellje olyan „shot-élményt” adtak, hogy hangosan örömködtem az egyébként kedvenc ízeimnek és nem kérdés, hogy találkozni szeretnék még velük.

Meggyőződtem róla tehát, velem szemben ült és velem beszélgetett egy élő példa, aki hatalmasat váltott. Nem tűnt sem ufónak, sem másféle idegen extraképességű lénynek. Egy eltökélt, kitartó, elképesztően érzelmes és elhivatott embert láttam. Tündérmese? Igen. Hiteles? Igen. Meggyőző? Igen. Legyen hát ez mai bejegyzésem vége, de a mesének nincs vége. Igyál egy kávét, álmodj egy tervet, aztán fuss el véle. :-)

Üdv,

Nita