Budapestet is elérte a feloldási hullám, és az elmúlt héten szépen lassan ébredezni kezdett az éttermek, kávézók, sörözők teraszán az élet. Még lassú és sutácska ez a jelenség: sem az emberek, sem a vendéglátósok nincsenek hangulatilag oldott és természetes üzemmódban. Én is részt vettem ebben a nyitási folyamatban. A város szívében kávéztam.

Nem titkolom, sokat törtem a fejem, melyik kávézóval ugorjak bele a karanténkávézók világából a szabad (vagy inkább korlátozottan szabad) kávézás epizódjába. Nem lehet ám csak úgy egy kávézóval nyitni; kellett találnom olyat, amihez kötődök valahogyan. Egyben biztos voltam: friss pékáru nélkül nem lenne az igazi a kávé. Mivel szombati programjaim a város egy bizonyos pontjához kötöttek fizikailag, és több kézműves pékség nyitva tartása vagy befogadókészsége egyelőre nem a régi, egy remek helyre szűkítettem a kört: a Briós felé vettem az irányt.

-----

Kicsi koromban imádtam a brióst és a kakaós csigát. Gyakran az volt a szombat reggeli napindító műveletünk anyával, hogy elsétáltunk a lakótelep másik, tőlünk majd’ egy kilométerre lévő részébe, ahol egy kis pékségben friss pékáruval boldogítottuk magunkat. Egy briós és egy kakaós csiga garantáltan került a szatyrunkba. Otthon aztán fele-fele jutott belőlük Neki és nekem is, természetesen hideg bolti zacskós kakaóval kísérve. Ez a szokásunk az idők során egyszer csak elillant. A kakaós csiga maradt, a briós és a zacskós kakaó pedig távozott az életemből.

Az a helyzet, hogy egyik sem olyan, mint gyerekkoromban. A gusztustalan ragadós cukorral borított tekercs szinte ikonikus terméknek számított a ’90-es években, ahogyan a tejes pultok barna zacskói is, amelyekben kétes eredetű és összetételű, ám annál finomabb kakaókat lehetett venni, leváltva nagyi házilag gyártott, meleg, pillés tetejű igazi kakaóját. Mert na, akármennyire imádtam nagyinál házi kakaót inni, az sosem volt olyan homogén, olyan tökéletesen harmonikus ízű és állagú, mint a xantán gumival dúsított műanyag vacak a boltból.

-----

Azok után, hogy felnőttként valamiféle tudatosságot vittem be az étkezéseimbe, igencsak kíváncsian vártam, hogy cukrozott brióst vehessek a számhoz. A Briósban nem egyszer kávéztam már, de egy alkalommal sem sikerült brióshoz jutnom, egyszerűen állandóan elfogyott előttem. Ezúttal sem tudtam ezt rendelni. Úgy tűnik, a brióstól távol akar tartani az élet.

A kávézó a normál esetben pezsgő Pozsonyi úton található, a Duna-parttal párhuzamos utcában, a Margit-híd közelében. Asztalfoglalás nélkül általában lehetetlen küldetés ide bejutni. Most egyetlen lehetőség ugye a helyzetből adódóan a terasz volt, és a hely népszerűségének töretlenségét mutatja, hogy az asztalok ugyancsak egymás után adták át a helyet az embereknek. Ránk is egyetlen asztal várt, gyorsan lecsaptunk rá.

Úgy éreztem magam, mintha kiestem volna a kávézóba járás gyakorlatából. Bizonytalan lépések, bizonytalan kérdések és bizonytalan válaszok hangzottak el ott, a teraszon: be lehet-e lépni, használhatom-e a WC-t, vegyem-e fel a maszkot, álljak-e arrébb, amíg fertőtlenítenek, megfoghatom-e az itallapot, készíthetek-e fotókat és így tovább. Azért az némileg oldott a szinte rutintalannak tűnő izgatottságon, hogy a személyzettel felváltva kedveskedtünk egymásnak néhány barátságos szóval vagy mosollyal. Aztán egyértelműen felmelegedett a hangulat, amikor elém tették első körben Arabica kávékeverékükből készült cappuccinomat a szokásos gyönyörű „latte art” mintával díszítve, majd – hogy habzsoljam az élményt – második körben az etióp Arabica kávéból készült cappuccinomat.

Az első kortynál behunytam a szemem, hogy megtiszteljem a pillanatot, és kizárjam a külvilágot. Felkészültem a nagy találkozásra, és vártam, hogy az orrom és a nyelvem visszajelezzen az agyamnak, hogy mit tapasztalnak. Elcsendesedtem. És ekkor meglepő dolog történt.

De előbb álljunk itt meg egy pillanatra.

-----

Létezik, hogy néhány hét alatt és úgy egyáltalán el lehet szokni egy igazán élvezetes gyakorlattól? Vajon a szokások átalakulása vagy a ritmus változása okozza ezt? Az elmúlt egy hétben figyeltem magam, hogyan is reagálok arra, hogy most aztán a korábbiaknak megfelelő tartalommal tölthetem meg a napjaimat. Járhatok edzésre, mehetek kávézóba, étterembe, találkozhatok több emberrel is egyszerre. Élhetek úgy, mint két hónappal ezelőtt. Most akkor ennek örülök? Felszabadultam? Várakozással vagyok megtelve? Ki vagyok éhezve?

A válasz mindannyiszor az volt, hogy: nem. Hogy miért? Talán, mert a szorongató, lehangoló, a jövőbeli bizonytalansággal átitatott karanténlétben valahogy sikerült meglelni az egyensúlyt. Egyensúlyt az egyensúlytalanságban. Örömöt az örömtelenségben. Harmóniát a lelki zivatarban. Teljesen ambivalens érzések dúltak/dúlnak bennem. Mert nyilvánvaló, hogy egy állandóan pörgő, energiától duzzadt lelkületű ember számára a parancs, hogy „maradj otthon”, egyike a leghatékonyabb kínzásoknak. Ugyancsak ennek tekinthető egy kávézós bloggert megfosztani a kávézóba járás élményétől, egy kung fu őrültet kizárólag a futásra és házi kung fura ítélni hónapokra, vagy egy feladat-és tevékenységorientált személyiséget a laptopja elé ültetni és engedni, hogy konstans munkavégzésbe feledkezzen. Felborult tehát az életem rendje, ahogy másoké is. Mégis, rendszerint elcsíptem egy-egy pillanatot, amikor azon kaptam magam, hogy nem is lehetnék ennél boldogabb.

Rájöttem, hogy az emberi elme hihetetlen kreatív módon reflektál bármilyen válsághelyzetre. A figyelem fókuszát könnyedén át tudja terelni másra. Új szokások és új életritmus köszöntek be a mindennapokba. Ha ki szeretnék emelni néhányat, így nézne ki a listám:

1. nagy közös ebédfőzések hétvégén, illetve hétköznapi közös ebédek munka közben
2. közös erkély party-k Leprikon cicával: amíg én napenergiával töltődve dolgoztam, ő sziesztázott mellettem a félárnyékban
3. sok-sok napozás
4. gyönyörködés a virágokban, még mindig az erkélyen
5. hosszas és mély barátnői beszélgetések több reggelen át
6. majdnem egy órával később kelni hétközben
7. reggelente Leprikonnal közös játékos rituálé
8. esti társasjáték party-k, borozgatások
9. találkozás barátokkal egy képernyőn keresztül (igen, ezeknek is megvolt a bájuk)
10. a Kifli.hu felfedezése és online rendelni bolti vásárlás helyett
11. előfizetés a Forbes magazinra, majd várni, hogy a postás bedobja a postaládánkba
12. a Catch burger étterem felfedezése, ahonnan durván ínyenc kézműves burgereket lehet rendelni: külön élményt jelentett grillezett camambertes vega burgerjük házi szósszal, sok-sok zöldséggel, hozzá édesburgonyával; továbbá sosem feledem a vidám, kedves üzeneteiket a megrendelés csomagoló papírján
13. hatalmas séták a közeli parkokban
14. sport próbálkozások a közeli parkokban
15. hosszú biciklizések egyedül vagy kettecskén, közben felcsengetés egy barátnőmhöz, majd az ablakon keresztül csevegés
16. kávézás a kollégákkal egy képernyőn keresztül
17. nyugodt, olvasós percek az itthon csöndességében
18. közös „hálanapló” vezetése verbálisan esténként
19. online meeting közben beindítani a mosógépet vagy fogat mosni
20. karanténkávézót üzemeltetni és hétről-hétre erre készülni.

Leállítom a felsorolást, mert ezek valószínűleg csak nekem jelentenek olyan nagyon sokat. Azonban az az érzésem, hogy dacára a sok nehézségnek, az olykor szörnyű és félelmetes, vagy unalmas és egysíkú körülményeknek, nem vagyok egyedül azzal, hogy pozitív tapasztalatokkal lett gazdagabb az életem az önkéntes karantén ideje alatt.

-----

És most térjünk vissza ahhoz, hogy milyen meglepetés ért akkor, amikor a számhoz emeltem a Briós teraszán a gyönyörű és illatos cappuccinomat.

Semmi rendkívüli nem történt. Nem ütött nagyot, nem aléltam el, nem észleltem ismeretlen orgiát a nyelvemen. Hogy miért? Sejthetitek, hogy nem a kávé és nem az elkészítés hibája miatt. A kávé ugyanis éppen olyan tökéletes volt, mint….Na igen, ez itt a lényeg: éppen olyan tökéletes volt, mint a karanténkávézóimban saját magamnak elkészített remekművek. Nem azért, mert olyan elképesztő ösztönös baristatehetség bújt el bennem, hanem azért, mert olyan szeretettel, olyan lelkesedéssel, olyan átéléssel készítettem el minden egyes csésze kávémat itthon töltött perceimben, mintha valóban a saját magam vendége lettem volna. És itt a lényeg. Annyira komfortosan akklimatizálódtam az otthoni környezethez, hogy nehezemre esett/esik örülni a szabadságnak, átélni annak vágyott ízét.

Egyszerre félni kezdtem attól, hogy újonnan beállt életritmusom most ismét megváltozik; hogy szociális életem ismét felpörög; hogy megint másra fogunk a mindennapokban összpontosítani, nem az együtt töltött időre és az igazán egyszerű életélményekre. Szorongani kezdtem attól, hogy nem fogom többé észrevenni a virágok nyílását az erkélyen, hogy el fogjuk felejteni a napi pörgésben a hálanaplónk átbeszélését, hogy megint minden hétvégén utazni fogunk, hogy nem lesz időm reggeli szertartásunkra Leprikonnal…

A változás itt van már a küszöbünkön, és én nem merem beengedni. Még egy kis időre van szükségem. El kell búcsúznom ideiglenesen felfordult, ám lecsendesült világunktól. Vagy egyszerűen csak a helyére tenni azt. Hogy vihessem magammal. Hogy stabilan benne lehessek, amikor az ajtónkat átlépi újra a szabad élet.