Gyerekként utáltam a kávét. Hát még a habos ételeket, italokat. Nem értettem, mi finom rejlik ezekben. A kávé felnőtteknek való, gondoltam, a habnak pedig nincs értelme. Aztán megismerkedtem a tiramisuval,
amiben persze nyers tojás van, tehát pfujjjj. Ezért elzárkóztam minden ilyesfajta ízvilágtól.
Teltek az évek, én pedig egyre frusztráltabbnak éreztem magam attól, hogy körülöttem mindenki rajong egy bizonyos ízvilágért, amelyről nekem felnőttként tulajdonképpen fogalmam sincs – leszámítva a házilag gondosan összegyúrt kókuszgolyót, amiből ugye kihagyhatatlan elem, mégis csöndes háttértámogató, a kávé.
Rendre teáztam a kávézókban, mígnem egyszer vágyat éreztem a Latte Macchiato-ra, leginkább annak három színű érdekessége és különös hangzása miatt. Az élmény megvolt, nem ütött nagyot, ám ettől kezdve évente úgy kétszer ezzel kísértem le barátnős cseverészéseimet, hogy „fenszinek” érezzem magam.
Aztán eljött a 2018-as év. A változások éve. A lázadás éve. Korábban kialakított kereteimet kiszakítva ösztönös újításokat vezettem be a napjaimba. Így érkezett vendégként az életembe a kávé. De nem ám egyedül. Tejhabbal kísérve! És ekkor már nagyot ütött. Szerelem lett belőle, szenvedélyes fajta. Hisz minden megvan benne: szépség, csodás ízvilág, stabil harmóniát képviselő tejhab és utánozhatatlan illat, no és persze az élmény, hogy kávézom. Szigorúan tejhabbal! És szigorúan élvezetből, semmiképp sem a mennyiségre hajtva vagy biológiai függőségből.
Számomra a kávézás egyfajta újjászületésem sznobisztikus jelképévé vált, és annak ellenére, hogy minden nap van szerencsém élvezni ezt a tevékenységet, nem tekintem magától értetődőnek, sőt, minden alkalommal, amikor kanalammal vegyítem az illatozó feketét a végtelenséget sugárzó tejhabbal, hálát adok az élményért, hogy részese lehetek. Szeretgetem, olykor „becézgetem” ezt a kis boldogságcsomagot, és megtisztelem azzal, hogy mélyen beszippantom az illatát, elmélyülten megcsodálom az állagát, és az első kortyot igyekszem őszinte belső figyelemmel ízlelni.
Sokat merengtem azon, mi teszi ilyen jelentékennyé a kávét az életünkben. Koffein? Társasági élmény? Megszokás? Ízvilág? Mind együtt? Azt hiszem, nekem ez jelenti az odafigyelést, a törődést, a pihenést, a megállást, a magammal töltött időt; és egyre csak barátkozom vele, hogy „ez a hedonista élmény nekem jár, igenis jár”, akkor is, amikor dolgozom, amikor rohanok, amikor társaságban vagyok és pláne, amikor egyedül vagyok.
Kíváncsi lettem, mi állhat a XXI. századi egyre virágzóbb kávékultúra mögött. A kávé egyszerűen integrálódott az életünkbe, talán más értelmet is nyerve, mint amit a XIX. századi kultúrkávéházak nyújtottak a polgárok számára, és ugyancsak más, több, mint egy egyszerű hétköznapi rutin része. Akárhogyis, én elhatároztam, hogy összegyűjtöm, milyen sajátos vagy mindennapi élményeket képes adni a kávézóban megejtett kávézás. Mert ugye az más, mint otthon kortyolgatni a kotyogósban lefőzöttet.
Kávézókat, pékségeket, cukrászdákat fogok meglátogatni, akármelyik településen vagy országban is járjak. És, hogy ne maradjon bennem az empirikus tapasztalásom eredménye, elmesélem az élményeimet, valamint a kávézás alkalmával előbukkanó aktuális gondolataimat mindazoknak, akikben kíváncsiság él ez iránt, illetve, akik bármilyen módon is érintettek e szenvedélyben. Anélkül, hogy kávészakértő lennék. Bár, ami késik, nem múlik. :-)
Tartsatok velem kis privát utamon; olvassátok élvezettel, fogadjátok szeretettel soraimat, és javasoljatok helyszíneket bátran. A lényeg a kávé, a tejhab és a gondolatébresztés (koffein-módra). Meg az élvezet! :-)
Üdv,
Nita
