Koronavírus: a test és a lélek küzdelmében

2020. március 14. 17:24 - Pápai Anita

Nehéz most megszólalni. Nehéz nem a koronavírusról írni és beszélni, és nehéz nem erről olvasni. Ezekben a lohasztó percekben mégis szomjazom a pozitív impulzusra. A testem és az elmém is követeli a szépet, a kellemeset, a békét, a nyugalmat. Mert ugyan járvány és veszélyhelyzet van, de ember vagyok, érző lélekkel, a boldogságra is hangolva.

Figyelem, ahogy telik az idő, a médiafelületek tömegével borítják ránk a vírussal kapcsolatos aggasztó, felháborító, ritkán fellélegző tartalmakat, és figyelem, hogy hogyan változik percről percre az emberi természet is. Az a helyzet, hogy félünk. Félünk az ismeretlentől, a kontroll nélküli változástól. A pánik láncreakcióra hajt és sikerül neki. Akkor is befészkeli magát a gondolataink mélyére, ha tagadjuk.

Bementem a boltba kenyérért és zöldségért, és tényleg üresek voltak a polcok. Hűlt helye volt a legtöbb terméknek. (Érdekes, bor és sör még bőven volt.) Ledermedtem. Most akkor kezdjünk mi is előre felhalmozni? De azt hogyan csináljuk? Mennyit és mit vegyünk abból, ami még maradt? Honnan tudjuk, mennyi időre kell készülnünk? Senki sem tanította meg, hogy kell eljárni, hogy kell viselkedni ilyen válsághelyzetben. Most akkor járhatok azért busszal, ha úgyis pár ember lézeng csak rajta? Kell előre gyógyszereket bespájzolnom? Segíthetek a zebra előtt toporgó néninek a járókeretével átkelni a zebrán? (Segítettem, meg is szorította a kezem, és hálás volt érte. De most akkor felelőtlen voltam?) Felhívhatom a vízszerelőt, hogy cseréljen vízórát? Rendelhetek a macskának kaparófát online? Lemondjam a júniusi római utat? Mit vizsgáljak magamon? Ha egyet köhögök, már gyanakodjak? Egyáltalán mi a felelős magatartás ilyenkor? A teljes bezárkózás?

…van az életünknek egy kiforrott, leülepedett szokásrendje. Meghatározott keretek között és alaposan lefektetett szabályrendszerben élünk. Szinte magától értetődő, hogy kinek mi a szokásos életrendje, amelyen általában csak saját döntésre, a saját magunk által kitűzött irányban változtatunk. Ismerjük a napjaink ritmusát, ismerjük a ritmusba való kapcsolódásunkat is. Ahogy a közösségi ritmusban és szokásrendben is megszokott módon részt veszünk. Tudom, hogy reggel hétkor nyit az Aldi, hét ötvenkor jön minden reggel szembe a buszmegálló utcájában a rövidhajú csinos nő, aki mindig fölfelé néz a házakra és mosolyog a világra, nyolckor mossa fel Margit néni a folyosót, a művészsapkás fiú 12:20 körül ebédel az éttermünkben, a fél ötös 4-6-oson mindig büdös van, a Box Donut este nyolckor zár, de már hétkor alig kapható fánk, Leprikon cica szeret napközben az ablakban aludni, este lefekvéskor pedig húszperces szaladgáló-parádét tart a lakásban. És még sorolhatnám azt a rengeteg ingert, amit nap-mint-nap magamba szívok szinte észrevétlenül. Ahogy Ti is.

Most pedig hirtelen, anélkül, hogy így döntöttünk volna, a környezetünk változni kezd, s benne kénytelenek vagyunk mi is változni. Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy nem vehetem meg a szokásos termékeket a boltban, mert elfogytak. Nem mehetek oda, ahova épp kitalálom, mert vagy zárva van vagy veszélyes. Nem vakarhatom meg a kezemmel a szemem és nem kapargathatom gondolkodás közben az arcomon a bőrt. Tűrnöm kell, hogy a kezeimen a bőr a sok mosástól fájdalmasan kirepedt és húsz évvel öregebbnek néznek ki kézfejeim. Nem ölelgethetem csak úgy a hozzám közeli embereket. Újra kell terveznem a csapatommal az önkéntes tevékenységünket és online üzemmódra váltani. Tolerálnom kell a körülöttem lévő nyugtalanságot, az instant rettegést. Sőt, tűrnöm kell a bennem munkálkodó félelmet és bizonytalanságot a jövőt illetően.

Ugyanakkor bírnom kell a bennem küzdő feszültséget, amit a tudat okoz, hogy vannak, akiknek még komolyabb gondok terhelik az életüket. Mert mondjuk a betegség tüneteit észlelik magukon, kórházban vannak épp, el vannak választva szeretteiktől; nincs üzleti forgalmuk és bizonytalanok, hogy miből lesz bevételük most; nem tehetik meg, hogy élelmiszert halmozzanak fel, mert nem tudják azt előfinanszírozni; nem mehetnek home office-ba, mert épp azon dolgoznak, hogy életeket mentsenek, ezáltal a saját egészségüket is kockára téve; vagy nem mehetnek home office-ba, mert nincs munkájuk, de otthonuk sem és kénytelenek az utcán várni, hogy mi lesz velük; idősek otthonában élnek és a szeretteikkel sem találkozhatnak; az iskolák bezárása miatt fogalmuk sincs, mit adjanak a gyereknek enni, mert a napi étkezést eddig az iskola biztosította nekik.

Nehéz most nem mélyen lenni. Nehéz nem pánikolni. Mégis, észre kell venni, hogy lehet másképp is dönteni. Hogy a kontroll még a kezünkben van. Feszültek és elkeseredettek vagyunk? Hát hogyne! Meg lehet ezt akadályozni? Dehogy! Nem is kell, hisz az életünk áramlásából nem léphetünk ki csak úgy. Ám hiszem, hogy ha pillanatok erejéig is, de ragyoghatunk mindeközben. Mert jogom és lehetőségem, jogunk és lehetőségünk van boldognak lenni, harmóniát teremteni a legrosszabb körülmények között is.

Canto della Verbena… énekli a toscanai Sienában karanténba helyezett lakónegyed még e nehéz időkben is. Példaértékű. Érdemes meghallgatni (katt ide)

Na de mit is lehet tenni, hogy ne dagonyázzunk ebben a szar helyzetben, ha inkább nem élnénk a közös énekléssel?

Nekem van egy tízpontos tervem.

Kávézás. Kezdem máris egy finom kávéval. Spar premium, Nicaragua-ból származó arabica kávét iszom, ami Fair trade címkével van ellátva. (Igen, még ezekben az időkben is érték számomra a környezetvédelem. Sőt, sosem volt ennyire az. Megható és abszurd, hogy ami minket veszélyeztet, az közvetve „jót tesz” a természeti környezettel.) Ez a kávé harmonikus és lágy, kissé csokoládés ízvilágot nyújt, és latte macchiato-ként elkészítve könnyed délutáni ízélmény, szemet gyönyörködtető látvány, és tökéletes társa ennek a pekándiós párnának (amit igen ritkán veszek csak meg, mert az alapanyagok forrása igencsak kétes, ami a környezetbarát garanciát illeti).
Virágok. Itt ez a friss nárcisz csokor. Élénk sárga színe jelzi a tavasz közeledtét, amely most méltatlanul nem kapja meg a kellő üdvözletet, hisz másra figyelünk. Pedig miért ne vehetném észre a tavasz színeit, miért ne ültethetnék most is virágot a balkonunkra? Emlékezni akarok, hogy a világ hatalmasabb és színesebb, mint az emberi lét által keretezett tartalom.
Játék. Leprikon cica és gazditársam mellett szinte lehetetlen elkerülni a mókát. Minden nap ütemezett és spontán játék zajlik ebben a lakásban. Ne higgyük, hogy a játék a gyerekek és a macskák kiváltsága. Miért ne feküdhetnék le a földre játékból „vadászni”, és miért ne építhetnék bunkert párnákból az ágyunkra?
Mozgás. Amíg nem tilos, a természet vár, hogy biciklizzek vagy sétáljak benne tömegközlekedés helyett; illetve kung fuzzak, jógázzak itthon, akár az erkélyen. Egész testemmel érezni akarom, hogy felébred a természet a téli álmából; látni akarom, ahogy rügyeznek a fák és játszanak rajtuk a madarak; köszönni akarok az első igazán meleg napsugaraknak.
Palacsinta. Sütni akarok! Talán kapok még lisztet és tojást valamelyik boltban.
Forró fürdő. Tudom, luxus a kádban relaxálni sós fürdőben. Hálás vagyok, hogy megtehetem, és ígérem, csak visszafogottan élek vele, mert tudom, ez nem épp környezettudatos tevékenység.
Zene. Több zeneszóra van szükségem, mint valaha. Én nem csak „nyugi-zenét” fogok hallgatni, hanem durva metált is. Szenvedélyesen, vadul fogok rá tombolni. Mert szabad. Mert senki sem tiltotta meg.
Nevetés. Játéktól függetlenül egyszerűen nevetni akarok. Legyen az film, videó, emberi kontaktus vagy macska, én minden nap fogom magam, és belenevetek a világba. Hangosan, kacagva, hahotázva vagy akár csöndesen kuncogva, mosolyogva, de fittyet hányva mindenre, perceken át csak nevetni fogok.
Alvás. Nyugodtan, békésen és többet szeretnék aludni, mint eddig. Mondjuk így:
Tervek. Mind gazdaságilag, mind egészségügyileg, és gyakorlatilag életünk valamennyi szegmensében bizonytalan a jövő. Tervek márpedig akkor is kellenek! A, B és akár C verzióban is. Kreatívnak lenni, újragondolni, átstrukturálni, elemezni, szűrni, cserélni, reformálni sosem tilos és sosem szükségtelen. Bízni, remélni, tervezni és vágyni sosem rombol, csak épít bennünket. Esti mozi helyett akár.

Tízet mondtam, de van egy bónuszom is: át kell gondolni, igazán befelé nézve, mélyen megélve, hogy mi a helyem/helyünk, mi a szerepem/ szerepünk és mi a dolgom/dolgunk ebben a világban. Ez szinte elkerülhetetlen. Most van itt az ideje.

Andrà tutto bene! az olaszok után szabadon…