Érezted már úgy, hogy mindenütt ott kell lenned, hogy nem maradhatsz ki semmilyen programból, közösségből? Tudod, milyen, amikor mindenről tudnod kell, mert nem engedheted meg magadnak, hogy valami infóból kimaradj? Ha igen, ha nem, gondolhatod, milyen frusztrációt okoz ez a fontoskodás a mindennapokban. Gyere, meghívlak egy kávéra, és közben beszélgessünk picit a FOMO-ról. (7 percnél hosszabb olvasási idő)

A helyszín ezúttal a The Coffe Shop lesz, a Váci úton, a Westenddel szemben. Nem, ez nem egyenlő a híres nemzetközi üzletlánccal (Coffeeshop Company); attól teljesen független, román gyökerekkel bíró vállalkozás. Mielőtt belépünk a szerintem apró helyiségbe, elárulok egy titkot. Eredetileg a Franziska lett volna kávézásunk helyszíne. Tökéletes választás lett volna: modern, népszerű, újhullámos és a legfontosabb, hogy kiváló Insta-helyszín. Gyönyörű poszt-képeket lehet itt kreálni, ajánlják is a különböző oldalak emiatt. Menőnek érezhettem volna itt magam és azok közé tartoztam volna, akik szerint kihagyhatatlan ez a hely, és innen posztolni kell. Tehát, nem maradtam volna ki az élményből. Én mégis inkább egy kevésbé ismert kávézót választottam tiltakozásom jeléül. A FOMO ugyanis már születésem után néhány évvel alattomosan beszivárgott az életembe. Én pedig most tiltakozom ellene.

Na de kezdjük az elején. Ez az a hely, ahová jöttünk:

Modern, ez is újhullámos persze. Igazán az lett volna protestálás, ha egy lepukkant szutyinger helyre viszlek, de ahhoz nem volt kedvem. Ez az egyik kedvenc helyem, mégis rég jártam itt. Az Aldi után néhány méterre az üzletsorban elbújó hely világos, faberendezésű, hideg fények segítségével a tisztaság érzetét megteremtő hely, ahol olyan furcsa logika szerint kell kávét kérni, hogy a medium size jelenti a kis méretű kávét. Választhatsz ruandai, burundi és columbiai (vagy máskor akár másféle) specialty kávét helyben fogyasztásra, egyébként pedig az igen nagy kávékínálatból vehetsz szemes kávét otthonra. Én most ezt iszom:

Columbiai, azaz kissé csokis-karamelles ízvilágú kávé. Világos pörkölésű, nem túlságosan, de semmiképp sem olaszosan sötét. Gyönyörű köntösben kapom a cappuccinot, igényes díszítéssel a tejhabban, ami szép finoman végigsiklik a csésze falán, nyomot sem hagyva azon. Lágyan simogató, közepesen keserű és nem is savanykás íz marad utána a nyelvemen. Csokinak mondjuk szerintem nyoma sincs, de közepesen keserű és közepesen savanyú jellegével tulajdonképpen ráfoghatjuk, hogy csokis karakterű kávé.

A hely igencsak megtelt így péntek délután, nem így emlékeztem. Arra számítottam, hogy meghitten leszünk, elvonulósan, csöndesen. De sebaj, így találkozhatunk ezzel a segítő kutyussal, aki azonnal magával ragadott:

Az az igazság, hogy ez a kávézó nem a legolcsóbb. Egy kis cappuccino 600 ft, egy kis flat white 800 ft. És akkor még nem kértünk semmi flancosat. Bár kétségtelen, profik a baristák, elképesztő finom és selymes a kávéjuk, megnyerő a csészéjük, választhatsz méz és cukor között, és egyébként az egész hely klassz. Megjegyzem azért, hogy annak ellenére, hogy specialty kávét kínálnak és többféle fair trade illetve UTZ certified kávét lehet itt venni csomagban, a barista lány kérdésemre tág szemeket mereszt a fair trade kifejezés hallatán. Szomorú. Ez azonban nem vesz el az értékéből, inkább tanulságként szolgál, hogy van még mit és hol érzékenyíteni, ami a fenntartható jövő koncepcióját illeti.

És akkor rá is térek, miről is akartam beszélni veled.

Szóval az mindig úgy kezdődik, hogy gyerekként ott kell lenned minden szülinapi zsúron, mert hát ciki, ha nem hívnak meg, és különben is, valahogy be kell illeszkedni a többiekhez. Aztán csak azért kéred anyut, hogy vegyen neked holdjáró cipőt, mert mindenkinek van. Amúgy cefet szarul néz ki szerinted is, de mindegy. Kell, mert nem lóghatsz ki a sorból. Mindenkinek van már videolejátszója, csak nektek nincs, így hát hallgatnod kell róla, mindig ki kell kerülnöd ezt a témát, hiszen gáz, ha nem érted, a többiek miről beszélnek. És hiába beszél neked éccsanyád az autonóm személyiségről, az egyediségről, az értékekről, hát te nem érted. Kit érdekel, amikor ez tökre nem trendi?! Amikor te csak arra vágysz, hogy pontosan olyan légy, mint a többiek, mert akkor elfogadnak, maguk közé valónak tekintenek. Azt persze nem veszed észre, hogy más ugyanebben a cipőben jár, holdjáró ide vagy oda, csak annyit akar, hogy a közösség immanens része legyen.

Aztán az egyik irodalom órán egy verselemzés rávilágít arra, hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen csoda. EGYEDI ÉS MEGISMÉTELHETETLEN….És te ezt nem érted. Nem azért, mert hülye vagy, hanem, mert nem tudsz mit kezdeni az információval. Forgatod kicsit a gondolatot magadban, alaposan megrágcsálod, kívülről-belülről átvilágítod, de aztán ahogy jött, úgy el is hajítod jó messzire. Mert hogy is mernél te egyedi lenni, amikor az magányt szül? Hogy is mernél te azon gondolkodni, milyen akarsz valójában lenni, amikor tálcán kínálják neked a befogadást, csak olyanná kell válnod, amilyen a többség. Mert az a menő manapság. És csak a szerencsén múlik, hogy az a bizonyos többség éppen milyen jellemet képvisel.

Szépen lassan kezdesz felnőni, telnek az évek, és te még mindig mindegyik közösséghez tartozni akarsz, minden programon részt akarsz venni, nem mondasz nemet soha, mert akkor fel kéne vállalnod, hogy adott esetben másként értékelsz valamit, mint a többiek. És akkor kockáztatnád az elfogadásodat. Messzebb megyek: veszélyeztetnéd az irántad érzett szeretetet.

Az évek, a hónapok, a hetek, a napok, az órák, a percek és a másodpercek kezdenek összefolyni, mert nincsenek saját határaid, saját prioritásaid, csak az határoz meg mindent, hogy mások mit gondolnak, hogyan fogadnak el. És akkor ehhez hozzáadódik a Facebook, az Insta, a Twitter és társai. FB Messengeren és Viberen annyi párhuzamos chat-elést menedzselsz, hogy már magad is kezded elveszíteni a fonalat. A naptárad pedig olyan szinten tele van programokkal, hogy külön kihívást jelent veled időpontot egyeztetni. De te ettől a felszínen elégedett vagy, mert fontosnak érzed magad, ezt mások is látják, és ugye nyilván ez kell ahhoz, hogy értékeljenek és elfogadjanak.

Egy idő után viszont azon kapod magad, hogy olyan helyzetekbe mész bele kényszerítően, amelyeket nem vár el tőled az égvilágon senki. De akkor miért teszed? Mert te várod el magadtól. És miért? Mert ezt szoktad meg. Elvárások szerint élsz, valós vagy képzelt elvárások szerint; megfelelésből. Meg kell felelned egy képnek, amit rég megkreáltál magadnak és már nem is emlékszel, miért is.

És egyszer csak valaki a képedbe mondja, hogy az önértékelésed a béka segge alatt van. Te elhiszed, hisz sejtetted ezt, de ha más mondja…. És összefutsz azzal a kifejezéssel, hogy FOMO. „Fear of missing out”, vagyis félni a kimaradástól.

Mivel alapvetően értelmes vagy, elgondolkodsz azon, hátha ez rád is jellemző. Hogy is van ez? Félek attól, hogy kimaradok valamiből? Tényleg mindenhol jelen akarok lenni? Valóban mindenkinek meg akarok felelni? Tényleg igazán számít, hogy mit gondolnak rólam mások? Ez komolyan befolyásolja a cselekedeteimet? Emiatt nem mondok vajon nemet soha? És most figyelj: Tényleg mások véleménye és elfogadása határozza meg az önbecsülésemet?

Érted, amit mondani próbálok? A FOMO egy szívás. Beszivárog az életedbe, és mindegyik kérdésre lökheted is, hogy igen, igen, igen, igen. De ezt gyerekként, tiniként nem biztos, hogy fel tudod mérni és meg tudod érteni. Hiába mindenféle edukációs törekvés, ha hiányzik hozzá a legalapvetőbb elem: a stabil önbecsülés. Az a tudat, hogy érted, mit keresel ezen a világon, és nem érdekel, hogy milyen szerepet töltesz be, mert elfogadod és szereted magad úgy, ahogy vagy. Ha meg nem tetszik, egyszerűen változtatsz rajta. Nem mások miatt, hanem, mert te úgy akarod. Mert tudod, hogy mit akarsz. Mert tudod, hogy rohadtul értékes vagy. Mert érzed, hogy legyél bárki és bármilyen, stabilan állsz a lábadon, és ott vagy magadnak mindig, a legteljesebb szeretettel és megértéssel. Lázadhatsz, mondhatsz nemet, hallathatod a hangod és szabadon kinyilváníthatod a véleményed, mert nem számít, mit gondolnak mások, te TE vagy, és te ilyen vagy.

Viszont felnőttként már igenis a te felelősséged, hogy erre ráébredj, hisz elmúlt már, hogy tini voltál. Most már itt az ideje felismerned: a nemet mondás a te érdekedet szolgálja; ha kimaradsz valamiből, az értékválasztásodat tükrözi; a választásod az értékrendedet mutatja; az értékrended rólad árulkodik; és nicsak, ott az a bizonyos egyén, akinek van saját világképe, van saját akarata, van saját döntése. És kezd derengeni az a bizonyos mondat a múltból: minden ember megismételhetetlen csoda. Kezded megérteni, hogy nem dől össze a világ, ha valahol nem vagy jelen; kezded megtapasztalni, hogy hiányzol is másoknak; kezdesz ráérezni, hogy szeretnek téged, a nemet mondásaidtól függetlenül is. Vagy, ha mégsem, kezded érezni, hogy ez semmit sem számít, mert sokkal értékesebbet nyertél magadnak: Saját Magadat, annak autonóm, egyedi és értékes személyiségével.

Ne haragudj, hogy ez a kávézás kicsit szentimentális lett. Erről jó ideje beszélni akartam már neked. Barátom, én eddig minden ilyentől szorongtam: hogy feleljek meg neked és másoknak, hogy mindenhol ott legyek, mindenben jó legyek, gyakran blogoljak, mindenről és mindent tudjak, hogy mindenben rendelkezésre álljak, hogy segítsek, hogy népszerű legyek, hogy fejlődjek, hogy szépüljek, hogy szeretett és elfogadott legyek. Na de mennyivel könnyebb következetesen a magam értékrendjét felismerni és azt követni? Mennyivel őszintébb szembenézni a FOMO-val és azt mondani: ELÉG!

Szóval ezért nem mentünk ma a Franziskába. Majd akkor kóstolom meg a helyet, amikor van hozzá kedvem vagy meghívsz oda és irántad érzett tiszteletből, nem pedig megfelelésből, elkísérlek. Most pedig, Barátom, itt ülök veled szemben, neked mesélek, mert szeretem a társaságod, és nem azért, mert meg akarok neked felelni. És arra kérlek, ha legközelebb nemet mondok, ne neheztelj rám, hanem fogadd el, hogy elkezdtem végre szeretni magam. Van mit bepótolnom.

Szerencsém van, hogy gyerekként még nem éltem online életet. A FOMO offline is vígan él, de a XXI. század szülöttének lenni ennél nagyobb kihívás, ugyanis az online térben könnyen elvész az ember valódi személyisége, elferdül az értékrendje. Jó néhány éve beszélnek a pszichológusok a FOMO jelenségéről, mégis nehéz vele mit kezdeni. Talán, ha valahogy sikerülne megértetni a gyerekekkel, hogy merni kell…hogy a belső erőre kell figyelni…hogy nem számít, ha kimarad, mert nyer helyette mást…hogy ő értékes…hogy minden ember megismételhetetlen…..

Ki tudja? Talán segítene?