2020. március 21. Még csak egy hete vagyok home office-ban, és kb. ennyi ideje hatalmasodott el rajtunk az a bizonyos vészhelyzet. Csupán néhány nap, mégis elegendő ahhoz, hogy a feje tetejére álljon a világ itt, a tejhabos otthonában, valamint szerte az országban, szinte minden háztartásban.

Hajukat tépő anyák, akik az otthon maradt gyerekekkel próbálják a távoktatás bizonyára gördülékeny technológiáján keresztül tartani az iskolai rendet, már ha egyáltalán van a háznál internet. Megállás nélkül güriző egészségügyi dolgozók, akik hazatérve joggal aggódhatnak azon, hogy otthonukba hazaviszik-e a világméretű ellenséget vagy sem. Instant szolgálatban lévő tűzoltók, futárok, útépítők, na és a hazaszáműzött egyetemisták, az otthonukban oktatni próbáló tanárok, aggodalmaskodó kisvállalkozók, akik a küszöbön álló gazdasági világválságtól való félelmükben a sírást és a reményteli proaktív tervezést váltogatják egymás után. És itt vagyunk mi, önkéntes karanténba vonulók, akik „csak” itthon dolgoznak, egy laptoppal a kezükben megváltoztatták napi tevékenységük helyszínét, és próbálják csöndben, türelemmel bírni a bezártságot.

Káosz, depresszió, szorongás, félelem. Ezek az első szavak, amelyek jelen helyzetben beugranak. Mégis, ott rejtőzködik ezek között, meleg sugarait félénk játékossággal meg-megmutogatva a remény, az összetartás, a bizalom, a tolerancia, az együttérzés, a közösségi szintű tenni akarás, az együtt töltött idő, a slow üzemmód, a szép gondolatok, a tervek, a jövő ígérete.

Nos, én úgy döntöttem, ezeket a bátortalan alternatív sugarakat támogatom ezen túl, szemben a depresszív elsüppedéssel. Kezdem máris azzal, hogy dacolva eddigi eltúlzottan aktív, mozgásgazdag életmódommal, most teret engedek valami másnak is. (Ez persze nem zárja ki, hogy ne kezdjek el egy 100 napos fekvőtámasz kihívást, valamint, hogy az egy éve csúnyán az ún. sportgardrób mélyére száműzött Astangha jóga aktivitásomat fellendítve ne vessem bele magam kedvenc másfél órás haladó videóm utánzásába, majd egy óra múlva hörögve, nyögve, a padlón szétcsúszva kifeküdve lihegjek a fáradtságtól és a szégyentől egyaránt megsemmisülve.)

Na de teret engedni valami másnak? Épp most?

Miért ne! A bezártság kreatívvá tesz, Téged is, aki itt ülsz a képernyő előtt, csak engedd szabadon a benned élő Tervező Ént.

---

Szóval miről is szól ez az oldal, amit köszönöm, hogy olvasol? A tejhabos mindenit célja a kávézás élményének átadása, kávézók bemutatása, közben pedig lelki, társadalmi, filozófiai, morális vagy bármilyen más termékeny gondolatok közvetítése. Úgy döntöttem, nem állok le ezzel attól függetlenül sem, hogy jelen pillanatban fogalmam sincs, mikor tehetem be újra a lábam egy csodás kávézóba. Így kénytelen vagyok teremteni egy virtuális kávézót, aztán még egyet, aztán még egyet, újra és újra, amíg a képzeletemet és 50 négyzetméteres kereteimet ismét a helyére tehetem.

Ha még mindig itt vagytok velem, gyertek, kísérjetek el az első kríziskávézóba mind közül, amelyekben majd leginkább a névből adódóan „sufnikávé” és „spájzétel” fogyasztható, a fenntarthatóság, a spórolás, a tartalékolás és a vészhelyzethez alkalmazkodás jegyében. Kizárólag a „tejhabos brand” módján készítve, kvázi kézművesen. :-)

---

Késő délután van, kint szemerkél az eső; a tavasz ideiglenesen visszavonulót fújt és éppen átadja a helyét a már gyengülő, de még hideget teremteni képes, fehér halántékú télnek. Valahol franciahonban járunk, egy eldugott vidéki településen, dombok árnyékában. Idebent meleg van. Friss kávé illata lengi be a levegőt, keveredve valami….hm, hátulról előretörő halszaggal. Pearl Django Simplicity című albuma szól éppen, a francia instrumentális muzsika lágy hangulatát nyújtva.

Egy fehér, teljesen natúr asztalhoz ülök le, amelyet üde, rózsaszín párnás székek vesznek körül. Bézs, krém színek dominálnak, vintage stílusú szekrénnyel a háttérben, bor és kávé dizájnnal a falakon. Hűen az igazi francia borvidékhez.

Lehet itt ebédelni is. Tudom meg rögtön. Ez indokolja a halszagot. Közel a tengerpart, így nyilván a főétel adott: FSC tanúsítvánnyal ellátott (fenntartható halgazdálkodásból származó) tőkehal rudak, fokhagymás-vajas rizslabdákkal, koktél paradicsommal. Rendelek egyet, és íme:

A felszolgálás kedves, ám kissé izgatott és koncentrált a lány. Szerintem ez az első napja itt. Hogy oldjam kicsit, megkérdeztem a rizslabda receptjét. Mutatom, milyen egyszerű:

Hozzávalók:

- rizs

- só, bors

- fokhagyma

- vaj

Elkészítés:

A rizst puhára pároljuk fedett lábasban, megfűszerezzük ízlés szerint, majd amikor puhára főtt és megdagadt, jó néhány gerezd (legalább 5) fokhagymát nyomóval belepépesítünk, és hozzákeverünk egy nagy evőkanál vajat. Fedő alatt minimum 5 percig állni hagyjuk, majd tálaljuk.

Imádtam! A fokhagyma pikánssá varázsolta a rizs megszokott ízét, a vaj pedig krémessé tette az egész állagát. Egyébként is a francia konyhában a vaj kihagyhatatlan.

És lám, kedves felszolgálóm az imént kávéval kínált. Nyilván nincs ellenemre. Omnia Barista Brasil lassú pörkölésű, 100% arabica kávét kapok, hála az égnek környezetvédelmi UTZ minősítéssel ellátva. És hogy mi tette igazán egyedivé? Házi kotyogósban, chilivel főzött „cortado-szerűt” szolgálnak fel nekem!

Én egy igen aprócska nádcukorral meghintem. A chili nem intenzív, éppen csak a torkom hátulját és a nyelvem hegyét vakargatja, demonstrálva az erő jelenlétét. A kávé lágy, enyhe, újhullámos kávéhoz hasonlít, nem a klasszikus olaszhoz. És nicsak, félkemény, nem túl vastag tejhab is díszeleg a tetején!

Ejtőzöm itt egy kicsit, csak ezután térek haza. Viszek magammal útravalóul melegséget, meghittséget, na meg a nyelvemet csipkedő chili-ízt. Közben pedig azon töprengek, hogy majd amikor ez az egész járványhelyzet elmúlik, vajon lázas hévvel vetjük-e vissza magunkat a korábbi status quo-ba, az ego kényelmét előre rangsorolva, hogy ugyanúgy folytassuk mindazt, amit korábban? Vajon fogunk-e változni és változtatni? Vajon átértékeljük-e a számunkra fontos dolgok listáját? Vajon tanulunk-e valamit ebből az egészből? Vajon lesz-e ennek az egésznek számunkra üzenete?

Válaszok nincsenek, meddő kérdések maradnak csupán. De beleégnek a fejembe. Forgatom hát őket magamban tovább. Talán Ti is ezt teszitek.

Üdv,

Nita