A koronavírus alattomosan terjeszkedik, az általa okozott aggodalom és pánik pedig szépen begyűrűzött a mindennapjainkba. Nem tagadom, engem is foglalkoztat a probléma, ám elhatároztam, nem vagyok hajlandó az alapvető tudatosság szintjénél túlmutató figyelmet szentelni rá. Ezért ebben a posztban inkább a hozzám hasonlóan kikapcsolódni vágyók lelik majd – remélhetőleg – örömüket, ugyanis vírusokról nem lesz szó. A halálfélelmet azért nem hagyom ki. Hisz kalandot ígértem Chopok-i snowboard élménybeszámolóm első részében. Íme a folytatás.
Úgy három évvel ezelőtt…..
„Te mit szeretsz annyira a síelésben?” – kérdeztem őszinte kíváncsisággal sírajongó barátnőmet.
„Tudod, milyen elmondhatatlanul szép? Ott vagy fönt a magasban, gyönyörű a panoráma, ilyet máshol nem látsz; a havas táj pedig elbűvölő. Aztán siklani kezdesz lefelé: az a semmihez sem hasonlítható hang, a béke, csak te vagy ott a síleceddel és siklasz lefelé, közben nézed a tájat, süt rád a nap!! Semmi sem tud így kikapcsolni.” – felelte, és már szinte könnybe lábadt tekintettel meredt a távolba, csodálattal teli hanggal próbált meggyőzni arról, hogy síelni mennyire magával ragadó.
2020 februárjában…..
Chopok déli oldalán nekem ezt az élményt nem sikerült átélnem, mert túlságosan lefoglalt a küzdelmem a boardommal, a jéggel és az önbizalmammal. Ám északon valamivel másabb volt a helyzet. Várakozásokkal telve érkeztünk a hegy csúcsára: ki a lesiklást, ki a hüttében kávézgatást várta. Tippelhettek, melyik voltam én. (Itt szeretném megjegyezni, hogy az előző posztomhoz kommentben kaptam egy kis kiigazítást, miszerint Szlovákiában hütte helyett chata a helyes kifejezés. Ne haragudjatok érte, de én továbbra is a hütte szót fogom használni, hisz ez nekem az egyetlen lelki kapaszkodót jelentette a snowboardos közegben, menedék volt, amit egyszerűen nem nevezhetek át csak úgy. A hüttézés fogalommá vált.)
Tehát hatalmas embertömeggel körülvéve, mint egy csorda, felértünk a csúcsra, és ekkor kitárult előttem a világ. A barátnőmnek igaza volt, a havas táj, a panoráma magával ragadó. Percekig meredtem a távolba, sorra végigjártam a szememmel az alattunk elnyúló fehér-zöld-barna színekkel színezett hegységet, völgyeket, a lesikló kis színes pontokat, valamint a felfelé menetelő sífutókat és túrázókat, majd hálás köszönetet mondtam, hogy nem én vagyok a felfelé kutyagoló, nyilvánvalóan épp szenvedő csoportok egyik tagja. Aztán azon törtem a fejem, hogy mennyire egyszerű lenne csak itt a katicás logóval ellátott panoráma hütte kinti részén leülni azokra a nyugágyakra, és napozni órákon át. Egyre inkább a fejembe kúszott a gondolat, hogy nem akarom újra odakötözni magam ehhez a deszkához, ami egyébként még mindig igen csinos volt a villámos szívvel az alján. És ekkor jött a felmentő sereg: kedvesem kávézásra invitált a méregdrága panoráma étterembe, a Rotunda Restaurantba.
A rotunda valóban a hegy tetején magaslott, lépcsőkön vezet hozzá az út. Gondoltuk mi tévesen. A kinti havas lépcsők ugyanis nem az elitétteremhez vittek, hanem egy nagyon klassz kilátó térhez, amit egy sárkány uralt méltósággal. Gyors panoráma-megtekintés, néhány fotó, kihagyhatatlan viccelődés a sárkányszoborral, majd irány vissza a rotundába, amihez nyilván lift vitt fel, a sífelvonók fedett bejáratánál. A sok lépcsőmászás rádöbbentett, mennyire kényelmes is a snowboard cipő normális terepen, ám lépcsőzésre alkalmatlan. Blea, meg is rándult a lábam benne.
A rotunda bejáratánál realizáltuk, hogy egyrészt megfizethetetlen drága, másrészt bejelentkezéses alapon még sorban állás is szükséges ahhoz, hogy bejussunk. Így maradt a kis katicás kinti sátras-kocsma jellegű hütte, disco hangulatával.
Panoráma azért így is akadt, embertömeg is adott volt, besütött a nap is, tehát egészen kezdtem otthonosan érezni magam. A pultos lányok valamiért a Sakáltanya c. film pultosaira emlékeztettek, bár a pulton táncolás és a kedvesség ezúttal elmaradt. Amikor cappuccinom mellé egy pohár vizet is kértem, konkrétan ignorált fejelfordítást kaptam, ami annyira meghökkentett, hogy álltam még néhány percig ott, de aztán leesett, hogy hasztalanul. Na de: a kávé…..isssteni volt!! A díszítés barista remekmű, a kávé valószínűleg Julius Meinl itt is, mindenesetre a legselymesebb, legsimogatóbb, leglágyabb ízű tejhabos kávéélményt adta ezen a hegyen. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem annyira klasszikus sötét pörkölésű volt, mint a többi helyen.
Ezután a lélekfrissítés után meglepetésemre már vágytam a boardom megszelídítésére. Így nekivágtunk a kékpályák világának. A csúcsról a kezdők kedvéért "katica sikló" visz le a tanuló pályákhoz. Tudtommal ez az egyetlen olyan felvonó, ami csak egy vonalon közlekedik és egyszerre sok embert begyűjtve levisz, majd felvisz. Vigyázat, éppen ezért csak kb. 10 percenként közlekedik, és használatával megtapasztalható a tülekedő, célorientált, egymást előzgető és könyökkel-lábbal-teljes testtel arrébb lökdöső emberi természet szépsége is.
A kék pályán magabiztosan lendültem bele levelezgetésembe, fittyet hányva arra a vezényszóra, hogy próbáljak meg a hegy felé fordulni testemmel és hátrafelé lecsúszni. Kisebb seggreesések és „nekem ez nem megy, tehetségtelen vagyok” hisztirohamok után beláttam, mindenkinek jobb, ha az eddig tanultakkal próbálok lefelé haladni, a fejlődést kihagyva a programból. Már az is hatalmas sikerélményt nyújtott, amikor az oldalsávokat övező fenyőfákkal való ismerkedést követően képes voltam a kék pálya kanyarát bevenni úgy, hogy nem sodródtam ki a piros pálya kezdetéhez és nem volt szükség arra a megalázó mozdulatsorra, amit kezdő boardosként az ember egészen biztosan többször átél. Amikor ugyanis egy boarddal a pálya viszonylag enyhe dőlésű részéhez érsz, és nincs lendületed – miért is lenne, hisz kezdő vagy és sok esés után rájöttél, hogy jobb a nyugitempó, mint a bénázva cseppet sem menő tehetetlen száguldás –, akkor bizony három dolgot lehet tenni: 1. tudatos testmunka, azaz a földre hajolva próbálod a kezeddel lökni magad, ami az ingatag testtartás miatt leginkább hasonlít egy részegen megpróbált csirkeetetéshez, pucsítva égnek álló fenekeddel és kezeddel a földön kapirgálva, vagy próbálod a lábaid, a derekad és a csípőd között megteremteni a kommunikációs csatornát, hogy képesek legyenek együttműködni és egy összehangolt mozdulatsor eredményeként haladni néhány métert, ami persze olyan rövid, hogy hamar eljutsz a 2. lehetőségedhez; 2. csalódottan leülsz a hóba, lecsatolod a félig megfagyott csatokkal rögzített lábad a boardról, közben lesepergeted a deszkáddal összekotort hókupacot a boardodról, mintha direkt azért álltál volna meg, hogy megtisztítsd, ami egyébként is két kiló plusz súlyt tesz a lábaid munkájára, majd hónod alatt a hótól megcsupaszított boardoddal, felemelt fejjel, hogy méltóságod némiképp megmaradjon, elgyalogolsz a következő olyan pályaszakaszhoz, ahonnan már biztosan siklani kezd a deszkád; 3. vársz, amíg egy síelő észreveszi a helyzetedet és segít a botjával. Tipp: a 3-as opciót nem javaslom; senki az égvilágon nem segít!
Miután kétszer is abszolváltam egy igen hosszú és összetett kék pályát, úgy éreztem, itt az ideje az újabb kávézásnak, na meg egy jó kis ebédnek. A pálya tetején (figyelem, ez nem a katicás felvonónál lévő szakasz) van a hütték hüttéje, egy kutyás hely: Bernardino Burger.
A neve és a logója alapján kutyás, egyébként modern hamburgerező, ami még környezettudatos is némileg; legalábbis a szelektív hulladékgyűjtés barátságos gesztusnak tűnt. A hely külön érdeme a szép WC, ezt semiképp sem hagytam volna ki. Asztal leginkább szemfüles stipistopp alapon szabadul fel, egyfajta természetes rotáció eredményeként. Ezen a helyen lehet kávézni, viszonylag finom is a cappuccino, de itt hamburgerezni igazán érdemes. A céklaburger – nevével ellentétben – céklát max. színezékként látott, ám dióval és grillezett camambert-rel dúsított (nem vega) ételkombóként csodálatra méltó volt! Tipp: sült krumplival, cappuccinoval megtoldva a hamburger igen nagy adag, olyannyira, hogy nem kis étkű junk food rajongó társaságomnál is kiverte a biztosítékot, amikor kértem, hogy az ő adagja után még csússzon le ínyenc száján az én kis negyedburger maradékom. Nem volt mit tenni, ezt a csodát el kell csomagoltatni, tilos kidobásra ítélni. Itt jön az újabb tipp: ha Chopokon angolul próbálsz érvényesülni, sok sikert hozzá, mindenesetre ha ételt szeretnél elvinni egy helyről, a) készíts be magadnak csomagolóanyagot, b) edd meg a maradékot és ne akard elvinni, c) ilyen opció nincs. Én sajnos az utóbbival éltem: először angolul, majd annak sikertelenségét látva kézzel-lábbal próbáltam elmagyarázni, hogy a tálcán lévő maradék krumplit és burgert szeretném elvinni, amiből egészen elképesztően az lett, hogy az első lendülettel dobta ki kedves mosollyal kísérve a személyzet a burgeremet (béke poraira…), majd egy következő lendülettel beleöntötte a krumplimaradékot egy nem lebomló, leginkább káros műanyag elviteles dobozba, aztán mikróban megmelegítette, végül pedig hozzádobott még három csirkenuggets-ot, és elégedetten átadta nekem a csomagot. Hogy melyik ponton rontottam így el a kommunikációt, már soha nem fogom megfejteni.
(A képen ugyan épp nem a céklás csoda látszódik, hanem előző napi Bernardino-szerzeményem, de a méret árulkodó.)
A hüttés érdekérvényesítésem kudarca után azért megmutattam legalább, ki a felvonózás királya. Amikor már kezdtem belelendülni a kék pálya egészen nyugodt, biztonságos közegébe, kalandvágyó útitársaim egyike hirtelen ötlettől vezérelve újra a csúcsra invitált bennünket, onnan pedig egy piros pályán lefelé valami igen hosszú, ám idő hiányában meg nem ismert másik kék pályára. Na én persze éreztem, hogy ez nem az a nap, amikor a csúcsról lelevelezgetek a piros pályán valahová, így maradt az újabb megaláztatás: hogy a többieket ne fosszam meg az élménytől, amíg ők lesiklanak a vad havas tájon, én először felvonszoltam magam hatkilós bakancsommal, hónom alatt az állandóan kicsúszni vágyó boardommal, átküzdve magam a pálya szélén az észszerűen épp lesikló emberek között a kicsinek tűnő, de felszereléssel, napsütésben nem éppen könnyű emelkedőn, hogy feljussak ahhoz a felvonóhoz, amit ebben a biztonságos, szép időben mindenki csupán fölfelé használ, ráadásul úgy, hogy lábán a board vagy a síléc felcsatolva helyezkedik el, hogy felérkezést követően nyomban lehessen is siklani lefelé. Na nálam a helyzet a következő volt: verejtéktől ázott testtel, lihegve felértem a felvonóhoz, a lefelé menethez vettem az irányt, ahol nemhogy sor nem volt, még le is volt egy madzaggal zárva a bejárat, hisz épeszű ember nem használta a lefelé irányt; majd a helyi „kapuőr” lenéző tekintetű instrukcióit meg nem értve továbbra sem engedtem ki karjaim közül a boardot és megvártam, amíg biztonsággal felhuppanhatok valamelyik ülőhelyre, és így, kezemben a boarddal elindultam egyedül lefelé. Egyedül, úgy értem, se mellettem, se előttem, se utánam senki azon a hülye felvonón. A síszemüveg és a sisak mögé próbáltam bújni, hátha nem leszek úgy látható, mint az az ügyetlen „Bridget Jones”, aki nem siklik, hanem liftezik lefelé, de tervem nem sikerült, egyik csapattársam ugyanis kiszúrt a „nagy tömegben”, és odalentről, ahol mindenki élvezte a lesiklást, boldogan üdvözölt, többször is hangosan rám köszönve.
Odalent sok bódé várt, amolyan strandos kajabódék, amik imádják szennyezni a környezetet egyszer használatos műanyag tányérjaikkal és evőeszközeikkel. Itt ettem egy juhtúrós pirogot, ami egyébként korrekt volt, bár kész laktóztanya, mert juhtúrón kívül bőven nyakon öntötték tejföllel is. Mondanom sem kell, idő hiányában evés után rögtön indulnunk kellett vissza a csúcsra, hogy onnan lejussunk 16 óra előtt a déli oldalra, hisz ugye ott volt a szállásunk. Tehát újabb felvonózás következett, immáron valódi tömegben, a boardot rendeltetésszerűen az egyik lábamhoz rögzítve. Szorongva utaztam a felvonón végig, attól tartva, hogy nem leszek képes egy lábbal egy deszkához rögzítve épségben kihuppanni a felvonóból. És így lett. Bridgetet megszégyenítve estem ki a szerkezetből, aztán a következő ülőhelyekkel való ütközéstől tartva hernyószerű mozgásba kezdtem a földön, fejemet magam alá húzva. De jelentem: lejutottam, és nem kellett miattam megállítani az egész felvonót. Megkönnyebbülésemre ezt a műveletet egy utánam következő anyuka miatt kellett megtenni, ami némileg enyhített egyre feszítő frusztrációmon.
Hogy végül kis kalandom során csúsztam-e a hegycsúcsról? Naná! Az utolsó napon valamiféle bizalom szállt meg: bízni kezdtem magamban, feltételeket szabtam a társaimnak a lecsúszás körülményeit tekintve, majd határozottan állítottam, hogy én azon a napon a csúcs-csúszást leszámítva kizárólag nyugicsúszásokra leszek hajlandó a kék pályán. Ennek tudatában magabiztos határozottsággal kezdtem meg hókotró levelezgetésemet Chopok csúcsáról. A szél beköszönt hozzánk, sejtelmes hófúvásokat okozva, amelyek a lábam alatti egyébként is ingatag pályát teljesen átláthatatlanná tették. Akár egy western filmben a sivatagi homokban lovagolva, a fehér apró hószemek játszadozva körüljárták lábaimat, ám a jég-hó páros által borított pályán én továbbra is hihetetlen erővel csúsztam lefelé. Amit a barátnőm mesélt, valamennyire sikerült átélnem. Egészen addig a pontig, amíg csapatunk egyetlen síelő tagját hirtelen el nem ütötte egy lefelé bombaszerűen sikló hatalmas síőrült. A lecek indulatos játékkal a levegőben forogtak és szerteszét repültek, ám a síbomba mozdulatlanul hevert a földön.
Snitt.
Ezt az élményt leginkább szeretném kitörölni az emlékeimből. Legyen elég annyi, hogy csapattársunk épségben megúszta, a másik személyt pedig mentővel vitték el a kórházba. A többi zajlott, ahogy zajlott.
Hogy megyek-e még valaha snowboardozni? Ez legyen a jövő kérdése. Ami biztos, hogy megtanultam, saját magamért én vagyok a felelős, és én érzem csak, hogy mikor mire van szükségem, és hogy hol vannak a határaim. A boardot nem szelídítettem meg, ellenben ő engem sikeresen magáévá tett: miután uralta a testemet, megengedte, hogy abban az illúzióban csússzak le vele, mintha én irányítanám őt. Miközben az egész egy szemfényvesztés, egy szerencsén is múló testjáték, amihez az embernek vagy van kedve, vagy nincs. Mindenesetre ezt a beteg varázst a hütték kávéi nekem nyilvánvalóan vonzóbbá tudják tenni.
Üdv,
Nita
