A tejhabos mindenit!

Egy kávét kérek tejhabbal, köszönöm!

Kobold-szerencse, avagy kávézás macskára hangolva

2020. január 11. 21:58 - Pápai Anita

Leprechaun. Ejtsd: Leprikon. Jelentése az íreknél: kobold. Apró, szakállas, részeges figura, zöld kalappal a fején, amely szerencsét hoz annak, aki rátalál. Arról inkább csöndben hallgatok, hogy az emberrel való kapcsolata a fogságba esésén alapszik, amelyből úgy próbál szabadulni, hogy teljesíti fogvatartója három kívánságát. Nos, fogság-kérdés ide vagy oda, én találkoztam Leprikonnal, és meglett a szerencsém. De azt hiszem, Neki is.

Képtalálat a következőre: „leprechaun”

2019. december 29., vasárnap. A karácsonyi csodavilág hamar elmúlt, a szilveszteri bolondéria még várt ránk. Napsütésre ébredtünk, na meg vidéki idillhez méltó kakas-kukorékolásra. A gyomrom picibe szűkült, mert tudtam, eljött a nagy nap. Heves fantáziálgatásba kezdtem, hogy milyen lesz Ő, miként fogom köszönteni, Ő miként fog rám nézni. Rémképeket vizionáltam arról, hogy hová fog félelmében elbújni, ahol nincs fölötte kontrollunk, és soha többé elő sem jön, majd ott, a rejtekhelyén éhen hal. De előtte még odapakol ezt-azt, hogy eltakaríthatatlanul bűzölöghessen nekünk.

Apropó, kontroll. A jó öreg biztonság-faktor az életemben, aminek segítségével stabilan tudok létezni és mozogni bármilyen helyzetben. A kontroll-érzet a lételemem. Hm, ez némiképp elillanni látszik, tekintve, hogy egy öntörvényű, autonóm személyiséggel készültünk megosztani az életterünket, aki nem ember, de emberek kölykeként fog nevelkedni.

És délután lett. Kis szerteszét fülű koboldunk megtette első lépéseit a lakásunk padlóján, én meghatott, könnyes szemekkel vettem ölembe, hogy érezze a szagomat és megszeresse, Ő pedig nyugodtan, de rendkívül bátortalanul, megrettenve folyt szét karjaimban, mintha be lenne nyugtatózva. Köszöntöttük mindketten, becézgettük, majd útjára engedtük, hogy fedezze fel új lakóhelyét. És ekkor értettem meg, hogy Leprikon tényleg varázserővel bír, mert a fejemben megjelent minden álmom valóra vált. Legalábbis majdnem minden.

Szürke szőrpamacs kis testét betelepítette az első útjába kerülő búvóhelyre és nem jött onnan elő. Órákig! „Van is, meg nincs is macskánk” – gondoltuk. Néhány órával később valahogyan evésre bírtuk, majd megint, és megint. Evett, visszabújt, evett, visszabújt. Aztán kezdett gyanússá válni, hogy van ugyan input, de az output még mindig elmaradt, pedig az is szerepelt a rémálmaimban. Ezért egy nappal később intenzív pisi-kakikeresésbe kezdtünk, de semmi. Itt az év vége, készülnék az évzáró elmélyülős futásomra, vendégeket várunk szilveszterre és alig lehet ilyenkor normális orvost keríteni, de a probléma adott volt: ez a macska egyszerűen nem szarik.

Pingvin, Tux, Állati, Madár, Aranyos

Aggodalommal telve hagytam el a lakást egy évzáró kung-fu party kedvéért, amihez a helyzet súlyosságára tekintettel nem sok kedvem volt. Kisvártatva hazaértünk hajnalban. És ekkor végre lezárhattam addigi feszítő, féltő szorongásomat, hogy a kismacskánk beteg, ezért nem ürít, és helyet adhattam egy hirtelen elborító, dühös sírásnak: van egy cicánk, aki ürít és nem szobatiszta!

Tehát méltón zárhattuk le a 2019-es évet, mert szó szerint, nem csak szimbolikusan, az összes szart ellapátolhattuk, bízva egy szép, tiszta új évben.Vonóhálórámpát, Szar, Wc Vel

Ekkor megtanultam: éjszaka minden nehezebbnek tűnik, de másnap reggelre kitisztul az agyad; naivitás azt gondolni, hogy egy 4 hónapos kiscica félelmét és bizalmatlanságát félretéve oda ürít, ahová a gazdik előre kigondolták (Na de kérdem én, pont a hálóágyunkra??); nem árt, ha egy mélyponton ott van veled valaki, aki laza könnyedséggel megígéri, hogy megoldjátok együtt a nehéz helyzeteket; az évzáró elmélyülős futás és a magasztos gondolatokkal átitatott év vége-várás túl van értékelve, ha egy kis teremtés a gondoskodásodra, a lakás pedig a védelmedre szomjazik, nehogy újabb „baleset” forduljon elő; a hirtelen vészhelyzetek fejlesztik a kreativitást, pláne, ha egyszerre bőgsz és takarítasz hajnal 4-kor; nyugalom, a fertőtlenítő spray és a mínusz fokos hideg minden szagot elűz; egy – akármilyen – kapcsolat szabályainak lefektetése nem egyoldalú; tanácsot kell kérni a tapasztaltaktól és türelemmel kell lenni, meghozza az eredményét.

Így lett. Szilveszter estére néhány módosítást eszközöltünk (vagy Leprikon ismét csodát tett), és a kaki immáron oda került, ahova mindannyian szerettük volna. Win-win helyzet: ő eredményes kommunikációval kiküzdötte, hova kerüljön és milyen legyen a wc-je, én végre nem bőgtem, a másik gazdi pedig addigi laza optimizmusával gondtalanul folytatta „take it easy” életszemléletét. Megkönnyebbüléssel búcsúztattam az óévet és várakozással telve köszöntöttem az újat, hisz kétségtelen, nem embergyerekkel, de ugyancsak egy kiskölyökkel bővültünk. Az életünk megváltozott. Ám nyugalom, a tejhabos kávé maradt!

20200103_215201_kicsi.jpg

Elhatároztam, hogy az intuitív nevelés mellett tanulni akarok macskát nevelni. Alapos utánajárást követően ráleltem A Könyvre, amit azóta lexikonként alkalmazok. Be is vetettem magam az első utamba kerülő kávézóba a Bartók Béla úton. A Kis Présház irodalmi kávéház és szórakozóhely annyira parányi, hogy szinte véletlenül vettem észre. A kirakatban is kialakított ülőhely azonban igazán hívogató volt; kár, hogy más számára is. Leültem hát a pult előtti blokkba. Itt aztán lehetetlen elvonulni a világtól és az emberektől, mert gyakorlatilag egy kész kis kolóniában kávézgatnak a vendégek, egymáshoz igencsak közel elhelyezkedve. Mégsem éreztem zavarónak, bár ez egyéni sajátosság: imádom az emberek közelségét.

20200103_181132_kicsi.jpg

A kávézóban olasz kávét főznek, ám Párizsba invitálják a vendégeket. Az egész helyiség dúskál a francia illusztrációban, francia jellegű süti-kínálatban. Van benne egy kis művészi, egy kis vintage, egy kis francia idill, jó adag irodalommal körítve, puha melegséget közvetítve az egyébként aznap este kifejezetten hideg és sötét este utcai világát kiszorítva. Olyan érzésem volt, mintha a Harry Potterben a varázspálcás boltba bemenekültem volna a hideg és a kávészomjam elől, és idebent választhatok valami izgalmasat a magam újévi kényeztetésére, hogy aztán új könyvemből megtudjak minden varázslatot, amit macskával kapcsolatban tudni lehet.

20200103_184508_kicsi.jpg

20200103_181546_kicsi.jpg

Cagliari kávét kaptam tejhabbal, hozzá mandulakrémes croissant-t. A mandulakrémes süti isteni volt, nem túl édes, nem is túl mű, kifejezetten könnyen tudtam átadni magam az élvezetének. A kávé ellenben nem úgy sikerült, ahogy arra számítottam.

A Cagliari kávé egyike azon olasz többgenerációs családi nagyvállalkozásoknak, amelyek ikonikussá váltak kávés körökben. Története egészen a XIX. század végéig nyúlik vissza, amikor a cég alapítója, Ambrogio Cagliari Brazíliába hajózott, és egy kávéfarmon állt munkába. Itt aztán olyannyira kibújt a szög a zsákból, hogy kiderült tehetsége és jó ízlése, és néhány év múlva hazatért, s a dél-amerikai know-how és az onnan importált kávé birtokában megnyitotta első üzletét Olaszországban, Modenában. A családban generációról generációra öröklődött a pörkölés és keverés egyedi receptje, majd szépen nagy hírnévre tett szert a vállalkozás.

Ezt a kávét volt szerencsém inni a Kis Présházban. Nehéz ezek után negatív kontextusba helyezni az élményt, ám ezt kell tennem: a cappuccino helytelenül olyan forró volt, hogy a csésze megérintése is fájt, a tejhab slendriánul heverészett a kávén és azt kiáltotta: „Lázadááás a rendszer ellen!”, majd egész hamar kimerülve összeesett. Ebben az állapotában, remélve, hogy az alatta lapuló kávéláva esetleg kihűl, kénytelen voltam gyors kevergetésbe kezdeni, amitől az egész produktum egy menzás tejeskávé hatását keltette.

20200103_181923_kicsi.jpg

Már-már kezdtem várni, hogy belül elborul az agyam a dühtől, azonban ez nem történt meg. Nyugtalanul helyeztem testsúlyomat egyik fenekemről a másikra, és próbáltam kinyitni a könyvemet, ahogy terveztem, de egyszerűen nem sikerült. Ekkor észbe kaptam: én tulajdonképpen nem is akarok itt ücsörögni. Én haza akarok menni. Leprikont akarom látni. Minden nélküle eltöltött perc hosszúnak és értelmetlennek tűnt ekkor.

Gyorsan behörpintettem az akkorra nagy nehezen lehűtött kávét, amely azért megmutatta valóját, és elismerem, nem hiába kapta meg a Cagliari család azt a bizonyos hírnevet: a kávé maga finom, minden bizonnyal az elkészítés körül merülhettek fel bizonyos anomáliák. Utoljára körbenéztem a helyen, és élesen láttam annak minden báját, szeretnivaló csöppségét és művészi bogarasságát, ám semmilyen kötődésem nem tudott kialakulni a hely irányában. Nem biztos, hogy a hely hibája. Az agyam és a szívem totálisan le volt foglalva egy sokkal fontosabb tényezővel.

20200103_181956.jpg

---

Leprikon azóta befészkelte magát az életünkbe, és korábbi búvóhelyét elhagyva egyetlen cél vezérli egész nap: a közelünkben lenni. Na jó, meg enni. Igencsak szorgos jószág, segít az általa gondosan kikapart és szanaszét szórt alomtörmelékek összeseprésében úgy, hogy viháncoló boldogságban pacsizgat a seprűvel, csak, hogy nekem könnyebb legyen a takarítás. Nyíló értelem ez a lény, minden nap tanul és tanít valami újat egyszerre.

Hoppá…azt hiszem, visszavonhatatlanul megszerettem. És ezzel nem vagyok egyedül.

20200111_104705kicsi.jpg

Üdv,

Nita

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://atejhabosmindenit.blog.hu/api/trackback/id/tr6615404210

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.