A tejhabos mindenit!

Tejhabos élet Nápolyban, praktikus tanácsokkal - I. rész

2019. augusztus 19. - Pápai Anita

Leszállt a gép. A reptéren azonnal megcsapott a fülledt, párás, tengeri meleg levegő. Emberek, motorok, autók kaotikus tömegében valahogy eljutottunk a Garibaldi állomásra, ahonnan metróra szálltunk. Miután az ellenőr nyitott kedvességgel, önként segített nekünk megtalálni a megfelelő járatot és túl voltunk majd’ negyedórás várakozáson, a kétes kinézetű, ódon metró-jármű begurult a peronhoz. Állni kell, sokan utaznak. Körbenézek, eddig semmi extra. De valami mégis más, mint otthon. Egy csinos, szép nő a párjával épp előttem ül, összenézünk, és egyszerre a semmiből rám mosolyog. Visszamosolygok. Szemünkkel kedvesen köszöntjük egymást. A metrón. Hétköznap. Csak úgy. Nápolyba érkeztem.

20190815_164021_2.jpg

img_20190813_133334.jpg

Szállásunk foglalása korábban igen kalandosra sikerült, de erről csak annyit, hogy a Booking és a szállásadó valószínűleg eltérő csatornán kommunikált egymással, így az eredeti szállásunk törlését követően egy másik apartmant ajánlottak fel nekünk, amelynek pontos lokációjáról nem sok információnk volt. A metrót elhagyva szűk utcácskákon, bájos sikátorokon keltünk át, hogy megtaláljuk következő négy éjszakánk helyszínét. Az utcákban kiteregett ruhák és Szűz Mária kegytárgyak díszelegtek. Az épületek között macskaköves keskeny utak, amelyeket városi motorosok uraltak. Eleinte bátortalanul szedtük lábainkat, majd hamar belerázódtunk a rendszerbe: elszánt kézfeltartással és fejbiccentéssel határozottan nekiindultunk, így sikerült átkelni egyik járdáról a másikra.

20190813_141441_2.jpg

img_20190813_160738.jpg

 img_20190814_090025.jpg

20190813_141522.jpg

Szieszta idő volt. Kevesen járkáltak az utcákon. A lakások ajtaja rendre nyitva állt, így bekukkanthattunk az életterekbe. Az emberek a verandán üldögéltek, TV-t bámultak vagy egymással diskuráltak. Egyszerre csak elvesztünk a tégladzsungelben. A helyiek azonnal felkaroltak minket, és három-négy önkéntes vállalkozó összegyűlt, hogy megvitassák, merre is kell mennünk. Mindezt persze angol nyelvtudás híján, lelkes kézgesztikulációval kommunikálva felénk. Szinte semmit sem értettünk, ezért elmondták lassabb olasszal, tagoltan, hátha az segít. Egy ismeretlen szociális intézményt némiképp őrző biztonsági őr olyannyira magáénak érezte a feladatot, hogy minket célba juttasson, hogy szolgálati helyét a lehető legteljesebben elhagyva egy másik utcába kísért, a telefonunkat elkérve a szállásadóval átbeszélte, amit kellett és kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy itt várjunk.

img_20190814_090735.jpg

img_20190814_085842.jpg

„Itt? De hát ebben a romban ember nem lakik! Ez biztosan nem lehet a szállásunk!” – kiáltott fel útitársam. De, az volt. Várakozásunk közben még hárman újfent mosolyogva érdeklődtek, miben tudnak segíteni. Volt, aki németül próbálkozott, volt, aki maradt az olasznál, mindenesetre a megértési feladat szintje emelt volt, tekintve, hogy még az olasz szótár alkalmazásomban lévő szavak sem voltak ismerősek szomszédaink számára.

img_20190813_160228_2.jpg

img_20190814_090008.jpg

Nos, a szállásunkat elfoglaltuk, realizáltuk, hogy ami kívülről ronda, az belülről még lehet egy palota. Aztán eljött a séta, a felfedezés ideje. Ahogy haladtunk az egymásra jelentősen hasonlító, magas mediterrán épületek között, valami kezdett gyanússá válni: itt mindenki mosolyog. De nem erőltetetten, csak azért, mert turisták vagyunk, hanem valahogy természetes üdeség járta át a helyiek arcát és egész lényét, amitől azt az érzetet keltették bennem, hogy otthon vagyok, barátok között, mintha ezer éve ismernénk egymást. Hogy süt a nap kint és bent egyaránt. Hogy nem vagyunk tehetősek, de összetartozunk, mert gazdag az életünk. Hogy elégedettek vagyunk, egymással és magunkkal. Hogy jó élni.

img_20190814_103338.jpg

img_20190814_101525.jpg

A turisták által megtöltött, frekventált helyekre érve hamar felismertük: mi kifejezetten autentikus közegben kaptunk szállást, kevés turistával, annál több helyi lakossal körülvéve. És derengeni kezdett, hogy ugyan a turistás részeken is kellemesen éreztem magam – pláne egy igazi nápolyi Margherita pizza és Campania tartományból származó vino bianco, majd egy hatalmas adag olasz fagyi betömése után –, azonban a szállásunk környékén nem csupán komfortosabban, de élettel telibben mozogtam, ott volt ugyanis Nápoly pikantériája. Nem a kirakatban.

20190813_165354_2.jpg

20190813_164421.jpg

20190813_172902_2.jpg

img_20190815_154917.jpg

Nyaralásunk alatt elérkezett Nagyboldogasszony reggele, amelyen éppen a steril turistaközeg elkerülése végett a hírhedt, tőlünk nem messzi „NoGo-zóna”, az állítólagos szegénynegyed felé vettük az irányt: Sanitában terveztünk kávézni. Miután körbejártuk az éhes, reggeli előtti állapotban képességünkhöz mérten elfogadható átmérőjű kört, hogy leljünk egy helyet, ami nyitva van, csalódottan – és annál éhesebben – vettük tudomásul, hogy itt bizony a keresztény ünnep szigorúan ünnep, tehát a kávézók is inkább a frekventált helyeken üzemelnek, egyéb helyeken minden, de minden zárva van. Ezért hátra arc, irány a dóm környéke. 

img_20190815_151125.jpg

És ekkor a Piazza Bellinin rábukkantunk az olasz vendégszeretet mintakövére, a Fiorillo kávézóra.

img_20190815_103427.jpg

A nápolyi kávézók többségében semmi egyediséget nem tapasztaltunk külsőségeiket tekintve. Mindegyik kipakolja az utcára az asztalait, székeit, amelyek rendelkeznek ilyen-olyan hangulattal, de semmi flancolás; a kávézók belseje pedig leginkább egy kis kocsmához vagy dohánybolthoz hasonlít: játékgép, elkülönített pénztár-rész, nyalókák és szánalmas giccs-élelmiszer termékek, talponálló kivitelezés, és az elmaradhatatlan kávégép, süteményes pult. Ebben a Fiorillo kávézó is beállt a sorba. A külcsín azonban egy dolog, de mindegyik kávézó egyedi volt minőségében és ízvilágban. Nem volt két ugyanolyan tapasztalatunk. A Fiorillo viszont magasan a többi fölé emelkedett kedvességével és figyelmességével.

img_20190815_100236.jpg

A kávézó rendezett utcában áll, katonák őrködtek itt. Leültünk a „teraszon” és rendeltünk két Nutellás croissant-t (amit csokis álnéven árulnak mindenütt), egy pizzaszelet-félét és egy nápolyi sajátosságot: édes ricottával (olasz túróval) megtöltött, aszalt gyümölccsel ízesített leveles sütit, amelynek pici fahéjas beütése is volt, továbbá egy cappuccinot és egy latte macchiatot. Tudtuk, hogy viszonylag központi helyen reggelizünk, ennek magasabb ára lesz: összesen 13 eurót fizettünk, plusz a borravaló. Ám, amit cserébe kaptunk, örökre szóló élmény.

img_20190815_100327.jpg

Épphogy megkaptuk reggelinket, megjelent mellettünk az ősz, talán hetvenes éveiben járó tulajdonos bácsi. Hevesen, szigorú tekintettel mutogatott a földre rakott vizes palackjainkra. Elkérte azokat. „Vajon mit akarhat?” – néztünk egymásra értetlenül. Ekkor megtapogatta a palackokat, s közben csóválta a fejét. „Áá, langyi a víz, ki akarja cserélni!” – jött a felismerés, és ezzel egyszerre nyúltam a palackomért, hogy visszaszerezzem, mert abba egyébként méregdrága teafaolajat kevertem. Bájosan erőszakos küzdelem következett, amelyben mindketten győztünk: ő elvihette a másik palackot, én pedig visszakaptam az enyémet teafástul. Két perc sem telt el, már hozta is a jéggel telepakolt hideg vizes palackot társamnak. Majd diskurálni kezdett a helyi vendégeivel, de időnként odapillantgatott ránk érdeklődve, hogy mindent rendben találunk-e. Amíg toltam magamba elégedetten sütijeimet, ujjaim már úsztak a ragadós Nutellában. Ezt észlelte a bácsi is, így ismét megjelent az asztalunknál, ezúttal igazi citrommal áztatott vizes tállal a kezében. Értettem: mossam meg kezeimet. Mosolygott ránk, kérdezgetett bizonytalan angolsággal, de annál magabiztosabb tartással, és ugyan fogalma sem volt, hol van Hungary, hamar túllépett a kérdés feloldatlanságán. Nem az számított, honnan jöttünk, hanem, hogy ott vagyunk, az ő kávéját fogyasztjuk és az ő vendégszeretetét élvezzük.

img_20190815_100909.jpg

Eljött az idő, fizetnünk kellene. „Mamma mia!” – mondta. Lassítsunk, nyugalom, hova sietünk!? – mutogatta. Megkínált még minket két ajándék jeges limonádékása kóstolóval. Fizettünk. Majd nem engedett el addig, míg oda nem nyújtott egy műanyag szatyrot két palackunk számára. És most figyeljetek: a műanyag szatyor lebomló műanyagból készült! Nagy megkönnyebbülésemre.

img_20190815_100925.jpg

Átmelegedett lélekkel hagytuk el reggelink helyszínét, és azzal sem volt kedvem foglalkozni, hogy milyen kávét ittam. Nem ez volt a lényeg, hanem az aznap reggeli üzenet. Nápoly ugyanis azt üzente, hogy bátran tárjam ki a szívem, eresszem el a gátlásaimat, engedjem be a hely szellemét, nyitottságát és álljak meg egy pillanatra, hogy érezhessek, láthassak, szagolhassak, hallhassak, ízlelhessek, megállás nélkül mosolyogjak és csak úgy kávézhassak, a nap bármely szakában, a kávé bármilyen formájában. Ezt üzente akkor is, amikor egy másik reggelen a Via Montesanto-n a Tarantino kávézóban ejtettük meg reggeli szertartásunkat. Ez a tulajdonos a többiekhez képest kifejezetten jól beszélt angolul, és még inkább felragyogott, amikor betértünk hozzá. Nála is nutellás croissant-t vettünk egy vaníliás sütivel, egy cappuccinoval és egy latte macchiatoval, bár itt mindössze 8 eurót fizettünk, és a külön borravalóval szemkinyílósan boldog pillanatot szereztünk a férfi számára. Miután két helyi vendége boldogan adta át az egyetlen benti asztal két székét számunkra egy mosolygós  „prééégo” kíséretében, a tulajdonos személyesen heves vágyat érzett, hogy segítsen szokásos fotózási eljárásomban, és szintén mosollyal az arcán fotózott bennünket, többféle pozícióban is, hogy kedveskedjen nekünk. A kávékat szolid kérdezést követően már eleve cukrozottan szolgálta fel, ám hála az égnek, nem vitte túlzásba az édesítést. Kissé americano jellegűre sikeredett cappuccinom tetején kakaópor landolt, ami alapesetben zavaró számomra, ám ekkor ezzel sem foglalkoztam, mert a kb. öt négyzetméternyi kis kávézó tulajdonosának minden cselekedetén az őszinte jót-akarás érződött.

img_20190816_094348.jpg

img_20190816_094500.jpg

img_20190816_094803.jpg

img_20190816_094847.jpg

Ugyanez nyilvánult meg a városi Bagnoli beachen. Egy, a családjával vígan strandoló fiatal nagymama a saját készítésű házi pizzájából váratlanul megkínált egy szelettel, csak azért, mert ránéztem és mit sem sejtve kiejtettem a számon az olasz varázsszót: „pizza”. Minden bizonnyal szimpátia vagy egyszerű jóindulat, nyitott közvetlenség váltotta ezt ki belőle. Éppen ez a kedvesség áradt más helyzetekben más helyiekből is: a vonaton Pompei felé szóba elegyedtem egy bácsival, akitől olyan távol állhatott az angol, mint tőlem az olasz, mégis valahogy öt perc alatt megtudtam, hogy többször járt már Pompeiben, nagyon szépnek találja, melyik megállóban kell majd leszállnunk és egyébként nagyon fáj a dereka, nehéz az ülés és az állás is neki.

img_20190816_110658.jpg

Komolyan elmerengtem, hova lett belőlünk, nem nápolyiakból az egymás iránt érzett empátia, a nyitott szívűség, a bizalom, a mosoly? A nápolyiak miért képesek erre? Hogyan történhet meg egy majd’ egymilliós lakosú városban, hogy az utcán jó reggelt, szép estét és jó éjszakát kívánnak egymásnak az emberek, függetlenül attól, hogy helyiek vagy turisták, ismerősök vagy ismeretlenek? Hogy lehet, hogy reggeli felfedezős, hangulat-átélős sétám alkalmával a Vico Fonseca-n egyszerre csak egy idegen ház apró verandáján találom magam és egy idegen olasz nénike homlokát fogva éppen a szemébe cseppentek szemcseppet? És hogy lehet, hogy egy anyagi javakban nem dúskáló közegben lüktet az élet, tombol a jókedv és uralkodik a bizalom egymás iránt?

img_20190813_160347.jpg

Értem én, hogy sokszor nehéz az élet, nyomasztanak a gondok. Azt is értem, hogy szarok a reggelek, főleg, amikor tömegközlekedve nyomorgunk egymáshoz tapadva, munkába tartva. Értem, hogy idegtépő a dugóban ülni. Azt is megértem, hogy kevés a pénz és aggasztó, hogy hó végéig miből fogunk megélni. Az életen eluralkodó bánatot is átérzem, az elvesztést, a gyászt szintén őszintén megértem. Bármilyen élethelyzetben teljesen érthető és mindenkitől elfogadható, hogy szomorú, szorongó, dühös, bánatos, kedvtelen vagy rosszkedvű. Ezzel együtt mindazonáltal embernek teremttettünk, származzunk akárhonnan is, nézzünk ki akárhogyan is, legyünk akármilyen neműek, rendelkezzünk bármilyen attitűddel, legyünk bármely vallás és kultúra követői, részesei is, mindannyian eredendően képesek vagyunk arra, hogy mosolyt csaljunk az arcunkra, sőt, hogy mosolyt csaljunk mások arcára. Egyetlen mosoly egy másik ember számára egy csodásabb reggelt, egy szebb napot, egy sorsfordító életet is jelenthet. Az öröm, a kedvesség, az empátia és ezek mosolyban történő kifejezése nem kerül pénzbe és nem jár önmagunk hátráltatásával, pusztításával. Éppen ellenkezőleg: bennünket is épít.

A kép forrása: http://www.lunarbaboon.com/comics/powers.html

Ti milyen gyakran mosolyogtok a világra? A lehetőség itt van, nem kell érte Nápolyig sem utazni. :-)

Őszinte üdvözlettel,

Nita

Ps.: Hasznos tudnivalók 10 pontban:

Amint a bejegyzésem címe is árulkodik erről, szeretnék néhány praktikus információval segítségetekre lenni, hogy könnyebben tudjátok tervezni jövőbeni nápolyi utazásotokat, ha így döntötök. Bejegyzésem e részében és a következő nápolyi posztom végén tehát hasznos tudnivalókról mesélek nektek. Csodás utat kívánok!

  1. Mi 2019. augusztusában töltöttünk itt ketten 4 éjszakát. Ennyi idő a város és Pompei alapvető – de nyilván nem az összes – nevezetességeinek felfedezésére elég, és még strandolás is belefért a tengerparton.
  2. A reptér érkezési oldalán az információs pult mellett lehet jegyet venni az Alibus városi transzfer járatára, amely bevisz a központi Garibaldi állomásra. A jegy ára 5 euró. A buszállomás az érkezési oldal kijáratától jobbra, párszáz méterre található (infós táblát ne keressetek).
  3. A reptéren az információs pultnál lehet megvásárolni a városi kártyát. Az Artecard Napoli kizárólag a nápolyi tömegközlekedést és a nápolyi múzeumokat foglalja magában, az Artecard Campania viszont Nápoly környékét, azaz például Pompeit és Herculaneumot, továbbá az odajutást is. A 3 napos Campania kártya 32 euró+2 euró kezelési költség, és a korlátlan tömegközlekedés mellett az első 2 múzeumba ingyenesen, egy 3. múzeumba pedig kb. 50 %-os áron biztosít belépést.
  4. Nápolyon belül mi leginkább sétálva közlekedtünk (így az Artecard nem jelentett olyan nagy előnyt). Sokrétű, de kevésbé megbízható a tömegközlekedés a városban, talán a metro a legstabilabb menetrendben. Egy jegy 1,5 euróba kerül, de vannak többnapos és heti bérlet konstrukciók is.
  5. A nápolyi élet, azaz étkezés, ivás, öltözködés némiképp olcsóbb, mint a budapesti élet. A kávé, cappuccino általában 1,5-2 euró, a sütik ugyanennyibe kerülnek. Egy hatalmas, isteni nápolyi pizza (általában bármely alap ízesítésben, de egyébként érdemes is az alapoknál maradni, mert elmondhatatlanul finomak) 5-7 euró között van. Egy üveg helyi bor egyes éttermekben 7-11 euró között van, fél üveg 4-5 euró között. A három ízű hatalmas fagyi 3 euró körül mozog.
  6. Az eredeti nápolyi pizzatésztát azokon a helyeken ízlelhetitek meg, amelyeknél ki van téve a tábla: „Vera Pizza”. Ezt a minősítést csak azok kapják meg, akik megfelelnek egy szigorú, hagyományokon alapuló, kb. 11 oldalas követelményrendszernek. A sima pizza is finom, eltér a hazaitól és minden mástól, de a Vera pizzát egyszerűen nem szabad kihagyni.
  7. Szieszta időben tényleg zárva van minden! A turistás részeken azért nyilván lehet nyitva lévő éttermeket, kávézókat lelni, de máshol ez egy szép kihívás.
  8. A csapvíz általában iható; én azért néhol nem mertem vele megpróbálkozni.
  9. A zebrát a helyi sofőrök ignorálják. A lámpákat is. Ha át akartok kelni, legyetek bátrak, határozottak, kézkitartással jelezhetitek, hogy elindultatok. De így is kell az óvatosság.
  10. Információs táblákból jelentős a hiány. Olykor spontaneitásra, megérzésre és kreativitásra van szükség valami megtalálásához.

A konkrét éttermekről, a strandról és a látnivalókról szóló tudnivalókat a következő bejegyzés végén találjátok majd. Ha kérdésetek van, bátran írjatok kommentben. :-)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://atejhabosmindenit.blog.hu/api/trackback/id/tr5815016008

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csaba121 2019.08.21. 16:46:21

És ez az a város, ahol biztosan erőszakos bűncselekmény áldozatává válsz...

Imre Ferenczy 2019.08.21. 17:37:15

nem tudom nápolyban van e nápolyi de azt tudom hogy párizsban nincs párizsi

Pápai Anita 2019.08.21. 17:44:02

@Csaba121: Kedves Csaba! Köszönöm a hozzászólásod. Sajnálom, ha negatív élményed volt esetleg Nápollyal kapcsolatban, én semmilyen erőszakot nem tapasztaltam. A következő bejegyzésem viszont éppen az előítéletekről fog szólni. Örülök, ha visszatérsz, és elolvasod azt is. :-) Üdv, Nita

Pápai Anita 2019.08.21. 17:46:12

@Imre Ferenczy: Kedves Imre! Nem ettem nápolyit, viszont láttam nápolyit. :-)

pepin_nymburk 2019.08.22. 10:26:48

Jó volt olvasni, köszönöm

Pápai Anita 2019.08.22. 10:27:56

@pepin_nymburk: Nagyon örülök! :-) Köszi, hogy olvastad. :-)

gabroca 2019.08.22. 17:00:39

@Csaba121: Én már Nápoly határán visszafordultam....szemét és feketék mindenhol...